A Daren Aronofsky rendező nevével fémjelzett Fekete hattyú című film nem tartozik azok közé, amelyek semmitmondó élettörténetet festenek elénk, sem azok közé, amelyek ócskán egymás mellé pakolt képkockákból állnak. Összerakott mozaikról van szó, amelyben minden kis rész a helyén van. Szinte tökéletes.
Nagy reményekkel ültem a Fekete Hattyú (Black Swan) című 2010-es filmalkotás elé. Nem azért, mert visszatarthatatlanul vonzódnék a baletthez, Natalie Portmanhez vagy, mert rengeteg jelölést kapott és díjat söpört be a legutóbbi gálákon, átadókon. A két perces filmelőzetes tette meg hatását.
Egy balerina, nevezetesen Nina (Natalie Portman) elnyeri álmai szerepét, a Hattyúk tavának hercegnőjét alakíthatja. A húszas éveinek elején tipegő törékeny leány egész életében erre várt, igyekszik hát eddigi precizitásának várából irányítani önmagát, hogy tökéleteset alkothasson. Nem számít, mi ennek az ára, hogy leomlik a várfal, amit maga köré épített, és a romok alól kell a közönség felé libbentenie szárnyát. A lényeg, hogy ez legyen életműve, és ne okozzon csalódást anyjának, hercegének, a példaképként előtte lebegő elődjének és önmaga maximalizmusának.
Már az előzetesből leszűrhető a film komorsága, komolysága, az emberi lélek törékenysége és sötétsége, vívódása, amely minden képkockát átitat. Ha kissé elrugaszkodott állapotban elemeznénk a filmet, mondhatnánk, hogy lényegében egy modern értelemben vett Hattyúk tava feldolgozásról van szó. Egyszerű és felkavaró párhuzam. A végletekig tiszta és szabadság után áhítozó hercegnő egy hattyútestben raboskodik, átkát pedig csak az igaz szerelem törheti meg. Szeretne kitörni, de képtelen rá, mert tulajdon önmagának börtöne. Ám a királyfi eljön, hozza magával a rózsaszín felhőket és a beteljesülni látszó álmokat. Az egyik pillanatban még rajongva szereti a naiv kis fehér hattyút, a másikban már a csábító testvér, a fekete hattyú szárnyai közt találja magát. Bánatában a megtestesült bűbáj elmenekül, és ahogy a filmben fogalmaznak: „az öngyilkosságon keresztül, a halálban szabadságot talál.”
Ninára tökéletesen illik a fehér szerep, viszont nem, legalábbis nehezen tud kibújni a gátlásosság jelmezéből, hogy magára öltse a feketét. Az ebből fakadó dilemmát figyelhetjük meg a filmben. Ninában megvan mindkét oldal, a tündöklő és a sötét. Azonban nem túl könnyű egyszerre létezni eme ősi ellentéteknek egyetlen testben. Az eddig tökéletesen erkölcsös és visszafogott lány mellett megjelenik az ellentmondó, életélvező nő, ami teljesen természetes – csak kicsit kései. Mivel túl sokáig várt arra, hogy leküzdje korlátait, most pedig túl gyorsan és túl görcsösen akarja megvalósítani húsz év fejlődését, a változás nem teljesen úgy sül el, ahogy az ideális lenne. A környezete is felfigyel erre:
- Mi történt a kislányommal?
- Nincs többé!
Ez a meglehetősen impulzív és hisztérikus hangvételű párbeszéd anya és lánya közt hangzik el. Az egyedülálló szülőről (Barbara Hershey), aki szintén balett (de kevésbé fényes) karrierjét adta fel lányáért, ordít, hogy fele annyira sem volt tehetséges, mint gyermeke, most pedig saját kudarcait próbálja cicomázni a hattyúkirálynő regulázásával. Számára a baj csak az, hogy a kontroll úgy csúszik ki a kezéből, ahogy Nina személyisége hasad. A rózsaszín falakba, lepkés-tündéres, nőies-légies mintákba fojtott fekete hattyú fel-felkacsintgat, a csábító példaképétől, Beth Macintyre-től (Winona Ryder) lopott csábító erejű tárgyak, mint a vörös rúzs, pedig csak erősítik a „feltámadást,” és felszínre hozzák a gonosz ikret. Viszont pontosan így lesz minden tökéletes.
A szűztiszta Nináról először Sade idegesítő Justine-je jutott eszembe, az erény rendíthetetlen porcelánszobrocskája és annak borzalmakkal, hányattatással teli élete. Aztán Ninában láttam azt, amit Justine-ben nem. Benne motoszkált az élni akarás és a változás magja, ellenben a társadalmi megfelelési kényszeréből adódóan szorongott, mígnem önszántából kilépett az őt körülvevő burkon, és szexualitását, szabadságát útjára engedte, önámítását és egyhangú életét pedig kidobta a szemétbe. Mikor feloldotta magát, olyan sikert aratott, mint soha addig, és – ellenben Justine-nel – boldogan fejezte be művét.
Az alakításokra egyébként egy szavunk nem lehet, Natalie Portman az igazgyöngy fogsorával hozta a szintet: a szenvedő, görcsös lány (aki ha kétszer mosolyog a filmben) vajon meg tudja-e valósítani a nagy lehetőségét? Mimikája maximálisan belesimul mind az elesett kislány, mind a hódító primadonna karakterébe, mozdulatai viszont nem elég légiesek ahhoz, hogy elhiggyük, valóban egy balerináról van szó. Persze ezt nem is kell elvárnunk egy Oscar- és Golden Globe-djas mezei színésznőtől. A kezdetben visszataszítóan pöffeszkedőnek ható, majd egyre lágyuló, szimpatikusabbá váló rendező, Thomas (akit Vincent Cassel játszik) játékában megtestesíti az eszményi férfit (főleg Nina kisasszony számára), aki ha kell, keményen dolgoztatja színműve ékkövét, ha kell, enyhe túlzással hódító hadjáratra indul érte. Az átélés az, ami hitelessé teszi. A Mila Kunis által megformált Lily a barát bőrébe bújt ellenség, legalábbis Nina számára. Ő tipikusan a „buli vadmacskája”, aki úgy csavar mindenkit az ujja köré, mintha csak a fehér hattyú ikertestvére lenne. De a vad külső nem minden esetben jelent érzéketlen belsőt. Személyes kedvencem, Winona Ryder, az itt-ott feltűnő kiöregedett táncos, Beth szerepét kapta. Beth az a személy, aki Ninából lehet, ha nem fejleszti magát tökélyre, tehát mintegy elrettentő példaként lebeg a lány szeme előtt. Az édesanya, akiről már esett szó, szintén egy negatív, túlgondoskodó valaki, aki minden, csak nem az, ami Nina lenni szeretne.
Meg nem fordult a fejemben, hogy a balett rejtelmeit felölelő dokumentum jellegű filmet nézek, vagy, hogy egy egyszerű „átváltozás” történetét kísérhetem figyelemmel. Egy ember önmagával való rejtélyes, néha hátborzongató vívódását, egy katartikus győzelmet, a lélek és az érzelmek játékait, egy tökéletes befejezést láttam. Közhelyről vagy unalmas jelenetről nem beszélhetünk – hacsak nem Nina jellemét nevezzük annak. A zenei aláfestés, a vágások, a technikai megoldások, a film sötétsége (természetes fény nincs is a filmben), a rendező kiválósága és a színészi odaadás együtt hozták meg a sikert a filmnek.
Mácsadi Anni
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése