Azóta nem talállak

Azóta nem talállak,
hogy elvitt a bús nyári szél.

Összehordott minket némi szeméttel,
elcsigázott életünkből
kitáncoltunk a boszorkányszéllel,
Kacagtunk múló csillagokra,
Nevetséges, emberalkotta
szánalmas dolgokra,
aztán búslakodtunk is a magunk baján,
Erkélyemen nyári éjszakán,
őszi merengésben,
Tavaszi napsütésben,
téli hajnalon a Hold dallamán.

Aztán egy nap eltűntél;
Elvitt az a nyári szél.
Kerestelek a nyitott ajtók mögött,
Kopogtatni viszont rest voltam,
Féltem, szívem majd megroppan
Attól, amit mondani fogsz:
"Kinek kellesz, hazug Istenség,
gyáva, hontalan senki-féreg?
Ezüsttálcán kérem a fejed,
Mert nem értesz meg és én sem téged,
Csak test kellettél, amibe költözhetek!"
Aztán visszajöttél, és mintha
Mi sem történt volna:
Az idő megint pereg.

Ki tudja, mi volt velünk a szélnek
Fondorlatos célja.
Egyet viszont tudok:
Elvitt a bús nyári szél,
és (ha itt is vagy)
már soha nem fúj vissza.

Mácsadi Anni