Valahol a közelben már hallani lehetett az Egyesített Kolóniák gázrakétáinak robbanását. Furcsa, pukkanó hangjuk volt, mert a talaj felett robbantak, hogy jobban szétterüljön kazettás testükből a falevélgáz, amit egy laboratóriumban nemesített gesztenyefából nyertek ki.
Hatása valahogy úgy képzelhető el a legjobban, ha meginnánk körülbelül egy liter hígítót és várnánk, ahogy a toxikus anyag szétmarja a nyelőcsövet, majd a belső szerveket. Mindezt a gerincvelő elfolyósításával is megfejelték az EK hadiipar-kutatói, azon húsz Szabad Telepes legnagyobb "örömére", akik a robbanásoktól egyelőre távol voltak, de tudták, hogy az idő, mint mindig, most is a legnagyobb luxusok közé tartozik, és ha maradnak, akkor a védőköpeny se tudna segíteni rajtuk. De maradniuk kellett, hiszen a parancs az parancs, hiába állnak a vesztes oldalon.- Hé, haver! - kiáltotta Joe őrmester a mellette álló zöldfülű újoncnak, akinek most volt az első éles bevetése. Látszólag a hányinger kerülgette, és a félelem sápadtságként manifesztálódott az amúgy vidámságot és jókedvet sugárzó fiatal arcon.
- Igen, Uram? ! - válaszolt a kurta felszólításra az európai csoportból toborzott László újonc, aki láthatóan még mindig a hányingerrel és nem az ellenséggel vívta a legnagyobb harcot.
- Ha jönnek az EK előőrsök, ne spórolj a húszas skulóval, mint az elődöd… és az isten szerelmére… ne hányd el magad!
„Előőrsök? !” Szegezte önmagának a kérdést. Gondolatai szétszórtan repültek a megfoghatatlan és feltérképezetlen dimenziókban, ahol fohászai szálltak, ahol örülten vergődött a saját koponyájának börtönében, és próbálta elképzelni, milyen lehet idő nélkül létezni, miután a halálos lövést hozó akarat előtt beleegyezően fejet hajt.
- Pszt! Pszt! László!
- Mit akarsz, Wolf?
- Ha sokat gondolkozol a halálon, nem jut időd élni. - Bölcselkedett a germán.
- Ennyire látszik? – Megint elmerengett. – Élet… csak remélni tudom, hogy nem szúr szíven a lelkiismeretem, ha szólít a harcok után. - Tekintete lassan felkúszott német bajtársa szemére és vészjóslóan megfészkelte magát a retinák tükrében.
A nyugalmat a rádiós tiszt démoni üvöltése szakította meg. – Basszus, feküdj! - Minden oka meg volt rá, mivel egy légi torpedó vette őket célba. A becsapódás a kétfős előőrsöt érte és halálukat jelezte a vér az árokból kikandikáló sisakokon, ami próbálta védeni az ölésre és ölelésre is képes katalizátorokat.
- TŰŰZ!!! - Az őrmester menydörgő szava felért egy akasztással.
- Csak célzott lövést adjatok le! László! Szedd le a siklókat a húszassal! Leonárd, ne szarakodj a gránátokkal! - Szórta a kurta parancsokat a tiszt, ahogy a rádiós is a segélyhívásokat a komputerén.
„Betölt, kibiztosít, kék fényt megvárni és… tűz”. Motyogta magában László közlegény, de a célpont folyton kitért és nem akarta elhibázni, ezért várt, mint egy jól programozott gép, azt tette, amit elvártak tőle és valahol saját maga is elvárt, vagy inkább az ösztönei: életben maradni minden áron, minden eszközzel. „Most, igen, most!”. Bíztatta magát és lenyomta a kart. A legmélyebb tudat legmélyebb szegletében, valahol ott feküdt magatehetetlenül magzati pózban és a kilőtt golyó még nem ért célba. Millió évek teltek el várakozással és csak feküdt kiüresedve, majd a legmélyebb tudat legmélyebb szegletéből megszólította a legszentebb hang: „Szíven foglak szúrni!”. A golyó célba ért. „Csak most, csak most ne... ne ájulj el!”. Próbált lelket önteni magába, erőt a józansághoz, bízva abban, hogy talán ez az annyira emberi vonás majd megmenti az elképzelhetetlen elől, egy gyakran emlegetett birodalom elől, ahová a szellemet hordozó testek képzelőerői csak ritkán tekinthetnek be. A Betlehemi csillagra vágyott, egy angyalra, aki lehűti leforrázott, zakatoló szívét. De egy közeli robbanás kimondatta vele a végső ítéletet: „Betölt, kibiztosít, kék fényt megvárni és…”. Receptor-sivatagok közepén trónolt, mirigyeiben zsoldosokat toborzott, izmaiban kardokat fent. Már csak ösztönlény volt, egy sebzett vadállat, aki életben akar maradni, mert még enni akar, mert még párzana, mert még szerelembe esne, mert nincs ereje elengedni azt, amit eddig megszerzett és megszerezhetne. Elbukott az élet nagy próbatételén… vagy inkább megnyerte. Vért akart látni, testrészeket, hogy tudja, egyre kevesebb azok száma, akik úgy gondolják, ő csak egy felesleg, egy nélkülözhető organizmus: Selejt. Arra gondolt, vajon Buddhának sikerült volna egy harcmező közepén ellobbantania a lángot? Neki sikerülne? Az emlékművek és szobrok nélkül áldott katona lehetne, aki az abszolút diszharmónia közepette is képes volt rátalálni az igazira, a tökéletesre: A harmóniára. Ő lehetne az első és talán utolsó harcos szent, aki megsebezve és haldokolva feküdne egy fa tövében, s irigykedve tekintene az avarlakó, gerinctelen létformákra, hogy ők, a milliószor lenézettek még élvezhetik a zajló élet elhúzódó pillanatait.
A folytatást itt találodVácity Dávid
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése