Pasziánsz Péter – mivel már reggel tízre járt az óra – kitárta pompás virágfaragásos, cifrán festett ablakának zsaluit. Apró párkányán ma, mintha még élénkebb színekben pompázna a virágzó muskátli. Pompás reggel volt, az ég, mintha a sólyom tiszta türkiz szeme lett volna, a kerti leánderek éppen kukorékoltak egyet és Rántott Hús, a legokutya a guminagymamával nyerített el egy híres antarktiszi népdalt.
- Hát kell ennél több? – Dünnyögte magában elégedetten Pasziánsz, akit barátnője – Bruce Willis Bianka – csak Ultinak hívott. De a semmiből feltűnt Pityuka, aki sokkal szőrösebbnek tűnt, mint Bianka köldökpiercingje. Mélyen belebámult Peti szemébe, mintha mondani akarna valamit, megrángatta lapos orrát, és a gyönyörű nap rémálommá változott. Pityuka nekiiramodott a galéria lépcsőjén fel, az ablak felé és az utolsó méternél elrugaszkodott lábaival, majd fejjel előre „kisupermanezett”. Csak centikkel siklott el Pasziánsz döbbent arca mellett, miközben Marilyn Manson örök klasszikusát, a Sweet Dreamst hörögte. Így lett öngyilkos Pityuka, az aranyhörcsög. Vakkantás szerű ordítás, a lepedő a hajópadlóra hullik, az ágy recseg - ropog… felébredt Karaj, ami nem is egy ébredésre, inkább egy szívlapátos újraélesztésre hasonlított. Zavartan körbenéz az alvás miatt még mindig kancsal szemeivel, miközben kétségbeesetten a szívét tapogatja. Tekintetének pásztázása hirtelen megmerevedik, tenyerével homlokára csap, amitől megijed és ismét a szívéhez kap. Zihál. Hosszú másodpercek telnek el, mire, mint egy részeg rajzfilmfigura, kidülöngél a WC-be. De a látvány szinte összeroppantotta.
- Zidane! Zidane! – Visította kétségbeesetten. Karaj fátyolos víziójával ellentétben az aranyhörcsögöt nem Pityukának, hanem Zidanenak hívták. A ketrecében volt, de csöppet sem volt jó bőrben: A kis háza mellett fetrengett lógó nyelvvel. Az aggódó gazdi drámába illő arckifejezéssel térdelt a rácsos alkalmatosság előtt, tétlen várakozással, kiélezett szemei egy aprócska izomrángást lestek. De a parányi testből senki sem tárcsázta a segélyhívót.
- Úristen! – Súgta halkan. - Zidane lefejelte a kisházát!
Szívmasszázsról szó sem lehetett, adrenalin injekció sem volt kéznél és mentőt sem lehetett hívni, mert hibádzott a TAJ kártyája.
Karaj teljesen magán kívül. A döbbenettől se előre, se hátra. Nem tudja, hogy sírjon, vagy inkább öngyilkos legyen, a falat verje vagy simogassa. Az egyik legemberibb tényező a kiszámíthatatlanság. Karajnál is. - A legjobb lesz, ha lefekszem aludni. – Mintha ez lett volna a kegyelet perceiben a legkézenfekvőbb megoldás. És mint egy - gyógyszerekkel jól nevelt- csendes, zug-gyogyós zombiként becsoszogott a hálószobába, leheveredett az ágyra, aminek az egyik sarkán kenyér, kolbász, vajkrém: egyszóval gyorsreggeli heverészett. A patinás és egyben gusztusos fekvőhely tulajdonosának arcán, mint egy tapasztalt nihilistáén: semmi sem volt. Se bánat, se gyötrődés, sem magányosság, mintha agya disszidált volna Las Vegasba, egy halom hamis zsetonnal és étkezési utalvánnyal. És igen… indul a charter járat, bár nem a Bűn városába, inkább az agy mélyére, az univerzum szélére és a folyamatok már érezhetők, láthatók: A szemek mögött a novemberi köd, majd a delíriumos semmi…
Valami… valami lebeg a távolban, talán egy szentjánosbogár, vagy egy parázsevő medúza. Testével megpróbál odasiklani, de hirtelen észrevette, hogy szemei előtt elúszik két komplett kar, mint egy degenerált rája, és viszkető talpának megvakarása is problémába ütközött, mert, ahogy mondani szokták: egyik lába itt, a másik ott. De ez az itt meg ott… hát… inkább, ott meg itt, és még a karjai is szétcsúsztak, ahogy az egész teste. Szája beleakadt az ujjaiba és bal füle a dobogó szívén pattogott. De összeszedte magát… szó szerint. Szájából kiköpte az ujjait, fogai bemásztak az ajkak mögé, tüdeje és nyelőcsöve a hangszálakkal együtt összekapcsolódtak. Odafütyült karjainak. De mintha makacskodtak volna, mert csak harmadszorra fordultak vissza és az egyik még be is intett a szemeknek, amik a fenékbe fészkelték be magukat. A kompozícióra valószínűleg Salvador Dali is rácsodálkozott volna, de ezek után Picasso is csak ministránsfiúnak tűnhet.
Idővel (ami még itt, az időtlenségben is nagy Úr ) szétszórt- szemmel láthatóan összeáll a mutáns, és nekiiramodik a semmi-óceánban lebegve, a parázsevő medúza irányába, de hátráltatja, hogy minden karcsapásnál „alkatrészei”, mint egy kártyatrükkben a lapok: szétpattannak, majd a mozdulatsor végén újra egymásba csúsznak. Percek vagy órák, esetleg napok vagy hetek teltek el, pontosan nem tudni… de a medúza nem közeledett. Elgondolkodott. – Jobb lenne stoppolni, hátha erre jár egy csillagközi cirkáló. – Bár eddig még egy valamire való ősrobbanással sem találkozott. Behatóan ismerte a stoppolás minden apró - kicsit sem publikus- trükkjét. Körbenézett, de utat vagy egyáltalán felfestett sávokat, de még szerpentint sem látott. Gondolta, „akkor mindegy, hol próbálkozom.” Lecuppantotta karjáról kézfejét és egy kicsit arrébb küldte stoppolni.
- Ha látsz valamit, csak csettints - mondta. A kézfej nagy nehezen ugyan, de elmutogatta.
- Ön, Uram, láthatóan minden helyzetben deviáns alkat! Aki ellen nekem, mint individuumnak, totális passzivitást kellene elkövetnem, de mivel gyengéd szálak fűznek az Ön szempilláihoz, bevállalom a csapatért.
- Úri paraszt! De legalább kezesbárány – dörmögte magában a testrész stricije, és arrébb bukfencezett, hogy kirakóst játsszon magával, mert most végre láthatja, milyen a hátba állított kéz, a fenékből kilógó fej és a nyakra tett mongolfolt. Mire előhalászta egyik szemét a körmei alól, már ott toporzékolt öt lábon, illetve ujjon a tenyér, mögötte egy télapófogatos, napelemes léghajó, fedélzetén látszólag türelmetlen rénszarvasokkal. Agancsukon világító neonkarikák fityegnek, az egyik szimpatikusabb, szemüveges patás kezében egy gigantikus virgács, amivel valószínűleg a télapókat ösztönzi, a másiknak a jobb szeme le van kötve egy kendővel, arcán kés szántotta mély barázdák, lapockájára egy vattacukor volt tetoválva, keresztbe állított puskákkal. A mélynyomokból DJ Strauss: Respekt for Fuvola xmas mixe remegtette a levegőszerű valamit, amire a két szimpatikus patás fiatalember ütemszerűen rángatta a fejét.
- Merre mentek, srácok? – Kérdezte a szemüveges a kéztől és gazdájától.
- A parázsevő medúza felé igyekszünk, Uraim… bár meg kell jegyeznem, kételkedem benne, hogy valaha is elérjük –, mutogatta hevesen a kéz.
- Jajaja, Pistikéhez mentek?
- Pistike?! Fölöttébb fura név egy medúzának.
- Ő nem egy medúza, hanem neonmázas Balaton szelet.
- Most már minden világos – Reflektált cinikusan a Kéz, tyúkszemét kapirgálva.
- Persze, hogy világos… mondtam már, hogy neonmázas Balaton szelet! – Értetlenkedett a sofőr. – Na, pattanjatok be gyerekek, ne toporzékoljatok itt a semmi közepén, az antianyagon… még megfáztok!
- Ó, hát ez igazán nemes gesztus Önöktől! Önök, Uraim, igazi gentlemanek!
Amint a két elcsigázott kalandor bepattant a fogatba…
- Karaj! Karaj!
- Tessék… na, ne… hagyjál aludni!
- Karaj! Te nem alszol, te halott vagy! – Harsogta minden irányból a hívatlan hang. Azonban nem hagyott benne mély benyomást az anonim kommentátor, szemeit visszazárta és néhány jóízűt csámcsogott hozzá. Pár pillanat múlva egy határozott és erős ajtódörömbölés hasított bele a néma éterbe. Vad dörömbölés volt, de kétségkívül határozott is. Fátyolos szemekkel, nehezen kitolta lábait fekhelye vízszintes bűvköréből, hogy rájuk hagyatkozva elbotorkálhasson az ajtóig. Halkan kattant a zár, a kilincs kicsit akadt, de funkcióját betöltve már nyitotta is a faalkalmatosságot. A küszöbön egy parázsevő medúza várakozott zaklatottan, pulzáló fényei fel-felvillantak, óriás vaginája az ürességtől búslakodva tátongott. Karaj monolitként megdermedve szemlélte a Valamit: A szervező logikájú élet (látszólag) totális ellentétjét.
- Valamikor te kerestél engem, – törte meg a csendet hangtalanul a Valami. - de én jöttem hozzád, hogy visszaszüljelek… apák és anyák újra várnak téged, s egy vérző, szenvedő világ!
Vácity Dávid
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése