Az őrmestert cipelő bakát valami a földre kényszeríttette, a többiek - a civakodást éppen befejezve - a szikla mögül kinyúlva megragadták a mártír duettet és azzal a mozdulattal a kőtömb mögé emelték.
- Mi a franc volt ez, Edmund? Eltalált valami, jól vagy? Őrmester, minden ok? Uram! - zúdultak minden irányból a kérdések.
- Most komolyan, cimbora, nem találtak el? - irányult az aggodalom a londoni születésű felcserre.
- Igen, minden rendben, azt hiszem, csak súrolt valami - hadarta az eszméletlen őrmester diagnosztikája közben.
- Belső vérzése van és a golyó átment a gerincén is, szóval vinnünk kell.
- És a parancs? Hol van Mackenzie tizedes? - érdeklődött László.
- Egy árokban fekszik a szerencsétlen. Mellettem állt, amikor egy harmincas levitte a fejét - világosított fel mindenkit Alonso.
- Akkor én vagyok a rangidős - jelentette ki Wolf.
- Éppen ideje, hogy eldöntöttétek. Nos, kiadnád végre azt a szaros életmentő parancsot? !
- Félted a segged, Leonard?
- Talán a Spanyol bika nem félti? !
- Rendben! Sietnünk kell. Alonso, Leonardo! Ti viszitek Joe-t, közben ki is békülhettek - utasított Wolf.
- Nincs az az Isten! - válaszolta egyszerre a két civakodó telepes, ebben az egyben egyetértettek.
- László, fedezz minket a húszassal, ha kell! Edmund, te hozd a komputert! Louis, te menj előre és jelents mindent! Munkára, uraim!
Ahogy kiosztotta a feladatokat az új parancsnok, már be is csapódott az első nagy-hatótávolságú rakéta… közel, nagyon közel. A hangja a legsötétebb apokalipszis határmezsgyéjét súrolta: Az akusztikus Antikrisztus, aki a legnagyobb pompával áttépi a dobhártyát, hogy leszüretelje a félelmet. Az univerzum egyetlen zaja, ami képes előcsalni az emberből a kérdést: „Lehet, hogy most végleg vége?”
- Merre induljak? - sikoltotta a robbanás miatt megzavarodott Louis.
- Arra! - egy messzi erdőszélre mutatott rá a rangidős.
Az ellenséges gyalogság nem is oly rég visszavonult, nehogy a saját tüzérségük kaszálja le őket, de a rakéták még így is késtek, pedig a túlélők sokkal rosszabbra számítottak. A szerencse, vagy valami több, talán egy metafizikai fogalom, ami természeténél fogva formáló jellegű, ismét megmutatta ereje sokrétűségét? A legtisztább minőség… talán Ő késleltette a kezeket a rakétaélesítő konzolokon. Valahol mindenkinek ez járt futás közben a fejében, a kérdés, ami talán már a neandervölgyi emberben is megfogalmazódott, amikor először tett virágot a sírba.
Rengeteg kicselezett repesz és rengeteg letaposott sárrög után az emberiség egy elenyésző töredéke, szám szerint hét, már az egyetlen megmaradt fenyvesben bolyongott, kimerülve, elkeseredve. Egy teljes mértékben és nagy precizitással adatolt korban, amikor lehetetlen elbújni egy beszűkült égitest testén, ahol apró népek gyertyát gyújtanak messzi országok nagy nemzeteinek ünnepnapjain, miközben az emberi élet csupán humuszként ér valamicskét. Talán ezért is kiegyenlítődik végre a természettel a hosszú évek alatt felgyülemlett tartozások száma: ezrek és ezrek fogadják be húsukba a halál jegygyűrűit, hogy aztán azok a Föld anyai keblében hirdessék milliók gyászlakodalmát, hogy senki se feledje, méterenként akad egy passió.
- Tovább kell mennünk! - harsogta Wolf, miközben az erőltetett menet szenvedésekkel teli barázdákat véset arcára. - Az erdő közepéig nem szabad megállnunk!
A semmiből, talán a horizont széléről elindult egy lövedék a neki szánt úton: elhagyta az agy idegpályáinak látszólagos káoszát, lekúszott az ujjak izmaiba, majd egy fegyverben testet öltve elszabadult, hogy pályára állhasson, úgy, ahogy talán egyszer egy lázas éjszakán megjósolták az álom messzire ellátó reflektorai. Valahol, talán ott, ahol az ég és a föld összeér, a szenvedés dajkájának ártó szempárjai mohó lankadatlansággal kutatják a túloldal áldozatát, betlehemi csillagok vakító fényei nélkül, kéjes sóvárgással, hogy az üldözött egy rovássá átalakulva díszelegjen sokadikként a puskatuson, akár egy dicstelen vadásztrófea.
- Laci! - ketten is a nevét kiáltották, miközben egy visszaszámláló biológiai mestermű lassú biztossággal hanyatlani kezdett a föld durva felszíne felé, hogy megmerevedjen a mozdulatlanság törvényei szerint. Edmund, Wolf és Louis megrökönyödve állták körbe, hogy le ne késsék a búcsúzkodás drámai másodperceit, hiszen a golyó a mellkast érte.
A legmélyebb tudat legmélyebb szegletében, valahol ott feküdt magatehetetlenül magzati pózban, de az imája még nem ért célba. Millió évek teltek el várakozással, és csak feküdt kiüresedve, majd a legmélyebb tudat, legmélyebb szegletéből megszólította a legszentebb hang: "Szeretlek!" És az ima célba ért.
- A francba! Nem hiszem el, hogy pont a harmadik pályánál kellett leszednie egy mesterlövésznek, pedig már majdnem eljutottam a négyes szintre.
- Haver! Nyugodj meg! Mindjárt betöltheted újra a karaktered, hiszen mentettél a rakétás résznél. De azt azért neked is meg kell hagynod, hogy nagyon ütős a cucc.
- Igaz, igaz. Ennyire eredeti történettel és játékmenettel sosem találkoztam… az ellenség mesterséges intelligenciája is meglepően jól sikerült.
- Figyelj! Mindjárt újratölti a mentésed. Most! Nyomd már meg az Entert!
Valahol a közelben már hallani lehetett az Egyesített Kolóniák gázrakétáinak robbanását. Furcsa, pukkanó hangjuk volt…
Vácity Dávid
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése