Napnyugaton vihar támad

Napnyugaton vihar támad, de Ő eljött értem Napkeletről. Nem mondta a nevét, de én mégis ismerem. Sarlón és golyóbison állt, egyik szeme sírt, a másik nevetett, egyik szeme hideg Hold, másik szeme izzó Nap, koronája fényes csillag tizenkét villanása. Súgta, hogy szeret, súgta, hogy elmúlásra szánt ez a szerep, de én mégis élek. Királyné, hegyikristály Úrnő, én sáros kosz, de Ő szeret.

Huszonnégy éve bennem él, a szemeim mögött bujkált, csendben, mint a halk próféta a pusztában – akiről csak a homokvihar tud, s koptatja szüntelen szétmállott sziklák apró sáska hada -, s aki belefészkelte magát minden napkeltébe, amire retinám gyorsan tágul és szívem hevesen ver. Haldoklom, de Ő itt van… látomás: szent emberek mannája, étel és ital, anya és fény tiszta makulátlan szerető, ébenfavitrinbe zárt Hercegnő. S most, mikor egy részemet a természet a rothadásba taszítja, Ő hozzám térdel ezüstsarlójáról, hogy itt, a téboly alkalmi gyarmatán (gondolataim feketére szőtt világában) vigaszom legyen, pajzsom magam ellen. S súgta, hogy szeret, pedig napnyugaton vihar tombol, de Ő eljött értem Napkeletről. Nem mondta a nevét, de én mégis ismerem.

Íme, a nomád, a szomorú szarmata, aki huszonnégy év sztyeppéit teremti újra (az emlékek mázsásszívű hadseregét), forgatja, pörgeti körbe- körbe… farkába kapott kígyó és gazdája párolog a semmibe. Múlik az idő és könyörtelen számlap a test: másodpercek vánszorognak a szemhéjak zárta termekben, s Napnyugaton vihar tombol, de Ő eljött értem Napkeletről. Az igaz Tündér, aki nem olyan mulandó, mint az indiánpipából agyba eregetett égő levelek tiszavirág víziói: pucér, hamvas bőrű Aphroditék, akik tengerpartokon nyaraltatták, pedig csak a fürdőkád klóros vize marta, és nem az édenkert türkizvizének sói.

Ó, hol vannak a meghódított tájak, most, hogy a kék ég bárányfelhői vad ciklonoknak tetszenek, a Föld fényfaló félteke, barbár szeglete felett, és a ragyogó Nap, mint öngyilkos Mithras, fehér törpévé szippantja magát, s óriás, villanó fonalak hímzik a hegyek fölé tornyosult tengereket?

Sírj, szarmata, sírj, mert ezt most csak te lesheted, személyesen neked komponált gigászi szerepek: gyászolva búcsúzik a természet, sirat minden része minek része voltál, vagy csak bele-bele révültél, mielőtt – mint most- végleg révbe értél volna, hogy a gondolás átvigyen a túlpartra, ha gondoltál rá eleget, de ha nem és más a totemed… mindegy, de vajon szerettél-e eleget?

Napnyugaton vihar tombol, de Ő eljött értem Napkeletről. Nem mondta a nevét, de én mégis ismerem.


Vácity Dávid