A balfék és a tengeri remete

A szusin, mangán és a kimonón kívül másféle japán élvezeti cikkekkel is szórakoztathatjuk magunkat. Egyre több nemzetközileg is elismert kortárs író és költő műveit adják ki magyar nyelven. Az egyik korántsem elhanyagolható ebből a sorból Itojama Akiko Balfék! című kötete.

Az írónő, Itojama Akiko 1966-ban született, és egyáltalán nem készült tudatosan erre a pályára. Az egyetem elvégzése után több évig értékesítőként dolgozott. A sorozatos áthelyezések miatt - ami Japánban egyáltalán nem ritka -, mániás depresszióba esett. Ennek a szerencsétlen kimenetelnek köszönhetjük, hogy Itojama a terápia során elkezdett írni. Elsőként foglalkozik azzal a nemzedékkel, melybe maga is beletartozik. A férfi felsőbbrendűséggel dacoló ambiciózus női gondolkodásmód kiviláglik műveiből, még akkor is, ha nem nők történeteinek kulcsfigurái. Tapasztalatainak köszönhetően hitelesen képes bemutatni a vállalatoknál dolgozók érzéseit, az áthelyezésekkel járó lelki tusákat, a kétségbeesést, menekülési vágyat és olyan világigazságoknak is beillő gondolatatokat, melyek az olvasót a megismerés után akár több hétig is fogva tarthatják. Elbeszélésekkel, kisregényekkel örvendezteti meg az olvasó közönséget, így akkor is megéri belefogni valamelyik kötetébe, ha csupán két-három órára szeretnénk kikapcsolódni.

Magyarul eddig két kötetben jelentek meg írásai. A tengeren várlak című kötetet 2009-ben adta ki az Európa Könyvkiadó a Modern Könyvtár sorozatának keretében, ebben öt rövid elbeszélésbe süppedhetünk bele. A második 2010-ben jelent meg Balfék! címmel (szintén az Európa gondozásában). Nem elhanyagolható jelentőségű a művek fordítója, Nagy Anita sem, aki a japán eredetikről fordított, az írónő személyes segítségével, amely méltán biztosítja az olvasó számára a félreértelmezésektől mentes, pontos átiratot.

A 2010-es kötetben először a Balfék! című kisregény sorait falhatja szemünk. A történet Hidéről szól, aki ugyan jár egyetemre, vannak barátai, de idejének 99%-át Gakukoval tölti, csak sodródik egyik napról a másikra. Gakuko a nála több évvel idősebb volt munkatársnője, akivel mondhatni, járnak. Legalábbis két éven át igen gyakran összejönnek szeretkezni. A hőn szeretett nő végül szakít Hidével, nem is a leghétköznapibb módon (egy parkbéli fához kikötözve, férfiasságát közszemlére téve). Ez a hirtelen kivonulás olyan mély nyomot hagy a fiúban, ami megbélyegzi az elkövetkezendő évtizedét, bár maga sem fogja fel igazán, hogy mindennek ez a forrása. Mit kezdhet magával valaki, akinek se tervei, se céljai nincsenek, hiszen gyakorlatilag két évig egy Gakuko nevű bolygó körül keringett? A történet további részében Hide alkoholizmusba forduló lejtmenetét követhetjük nyomon, aki céltalansága miatt csupán a hosszúra nyúló aznapokat próbálja túlélni, nem gondolva jövőre, múltra, semmire. Hogy aztán sikerül-e kilábalnia belőle és végleg behegesztenie a Gakuko által okozott sebeket, nem árulhatom el. Irány a könyvesbolt!

Itojama rendkívül jól játszik a különböző idősíkokkal. Pontosan tudja, mikor kell (előre vagy hátra) éveket ugrani a mesélésben, és mikor kell oldalakig fejtegetni néhány röpke percet. Természetes könnyedséggel ugrik át egy szex jelenet gyönyörének szinte lírai leírásából a húsos táskáról folytatott tudományos értekezésig. Abszurd metaforákból, filozófiai magaslatokba emelkedő elmélkedésekből sincs hiány a műben, ahol például a társadalom egy olyan vonatjegy, mely érvényét veszti, ha megszakítjuk az utazást. Sokszor hihetetlen fordulatokat vesz a történet, tudat alatt mégis érezzük, hogy ezeknek meg kellett történnie a haladáshoz, változáshoz. A nyílt, szókimondó, de nem durva megfogalmazások miatt szerfelett élvezhető és könnyen befogadható olvasmány. A háttérben mégis végig nyomasztó és szomorkás hangulat, az üresség érzése bujkál. A városi lét ellenére magányos, sivár és kilátástalan élet súlya. Egyetlen vigasz csupán az angyali lényként felfogható, de megfoghatatlan „Képzeletbeli Személy”, aki Gakuko távoztával szintén magára hagyja hősünket.

Forrás: cukkermukker.hu

A kötet második kisregénye A tengeri remete, amely Kóno Kacuó életét meséli el, aki miután milliókat nyert a lottón, kiköltözött Tokióból a Japán-tenger partjára, hogy ott visszavonultan, remeterák módjára éldegéljen. Itt, egyik hétköznapi rutinja közben (reggeli homokpakolás terepjárójának platójára, mely nappalijának padlóját ékesíti) találkozik Fantáziával, aki valami rosszul sikerült istenségféle. A semmiből tűnik elő, azonban dejavu érzés kíséretében ismeretlen ismerősként köszönti őt Kóno. Hogy minek az istene Fantázia, nem derül ki, inkább csak az, hogy miknek nem az istene. Nem tud benzint előteremteni, sem befolyásolni az időjárást, az élet dolgairól is inkább csak találgat, semmint biztos megállapításokat tesz, amolyan haszontalan, de szórakoztató egyén. Kosztosként költözik be Kóno mellé, enyhítve ezzel magányát és feldobva megszokott hétköznapjait, neki köszönhetően talál rá élete szerelmére is, Nakamura Karinra, aki egy tipikus munkamániás nőt testesíti meg. Kapcsolatuk tiszta, sterilnek is mondható. Karin munkája, majd áthelyezései miatt ritkán találkoznak, s akkor is inkább gyermeki szerelemben maradnak meg, egyszer sem feküdnek le egymással, látszólag nem haladnak semerre. Méltán tűnik furcsának és érthetetlennek ez a hiányosság, amely bár egyikükben sem tesz kárt, mégis végzetes kimenetelhez vezet. Egy megmászhatatlan szerelmi létra alsó fokán jelenik meg az utolsó kulcsszereplő, Katagiri Takeo, a józan, logikusan gondolkodó, nyers nő szerepében. Viszonzatlanul szerelmes Kónoba, akit szabadsága idején látogat meg, hogy egy olyan útra invitálja őt és Fantáziát, ami mindegyikük életének fontos állomása lesz (múltbéli sötét titkok kerülnek elvarrásra, nem kívánt búcsúk esnek meg).

A Balfék! sivár kisvárosa után megismerhetjük a mindenhol más színben játszó tenger gyönyörűségét, a homokos tengerpartokat, a nyugodt semmittevés és baráti összejövetelek világát, amit egy istenség jelenléte tesz még különlegesebbé. Úgy tűnik, Itojama specialitása a történetek idejében való váratlan ugrás (amely azt sugallhatja, hogy bármikor elmehet mellettünk az élet, ha nem vagyunk elég figyelmesek), és az olyan hirtelen befejezések, amelyek után az agyunk tovább játssza a saját folytatását.

Egyetlen negatívumként a kötetben szereplő művek sorrendjét lehetne megemlíteni. Számomra ugyanis a többszereplős, gyorsabb eseményekkel játszó, hol messzi távlatokba betekintő, hol a legkisebb pillanattöredékekig nyúló Balfék! után felületesebbnek, lassabbnak és szomorúbbnak, Fantázia jelenlétéből fakadóan pedig különösnek hatott A tengeri remete. Az elrendezés ettől függetlenül a mű értékéből semmit sem von le, csak nehezebb átlépni a másik világra, ezért személy szerint a fordított sorrendben történő olvasást ajánlom.

Bár japán írónő ír japánokról, az emberek mégiscsak emberek, ugyanazokkal a hétköznapi vagy éppen megdöbbentő problémákkal, vágyakkal, felednivaló múlttal, bonyolult családi, baráti és szerelmi kapcsolatokkal. Ezért nem kell megijedni a távoli kultúrától, mindenki bátran belevetheti magát a kötetbe, nem lesz számára egy idegen és érthetetlen világ, maximum csak egzotikus.

Cziszer Marietta