Ill Bill & Vinnie Paz – Heavy Metal Kings

Mi lesz abból, ha az Atlanti-óceán túlpartján egy zsidó és egy olasz szövetkezik? Valószínűleg egy igen komoly bűnszervezet – vágják rá kapásból a gengszterfilmek rajongói és az amerikai szervezett bűnözés történetét jól ismerők. Esetünkben viszont nem maffiózókról van szó, csupán Ill Billről és Vinnie Pazról, az amerikai underground hip-hop két fenegyerekéről, akik nem valamiféle sötét ügylet miatt egyesítették erejüket, mindössze egy igazi hardcore rap albumot készítettek nekünk. Nézzük, milyen lett.

William Braunsteinnek, azaz Ill Billnek, és Vincenzo Luvinerinek, azaz Vinnie Paznak nem a Heavy Metal Kings címet viselő korong az első közös alkotása, múltjuk ennél jóval régebbre nyúlik vissza. A Vinnie vezette Jedi Mind Tricks formáció 2006-os Servants in Heaven, Kings In Hell albumán található az első olyan dal, amelyben kizárólag ők ketten fröcsögnek a mikrofonba. A szóban forgó nóta pedig ugyanazt a címet viseli, mint az e kritika tárgyát képező anyag.

Ezen kívül is több alkalommal dolgoztak már együtt, például a JMT 2003-as lemezén, a Visions of Gandhin is feltűnik Ill Bill, a The wolf című trackben, Vinnie pedig Bill 2008-as The Hour Of Reprisal albumán vendégszerepel az A Bullet Never Lies-ban.

Képek:  heavymetalkings.com

Ezeknek az együttműködéseknek a folytatásaként látott napvilágot idén április 5-én a Heavy Metal Kings című dalcsokor. Producerként olyan, az underground hip-hop világában igen elismert figurák segítették a két rímbetyárt a munkálatok során, mint C-Lance, a dán Sicknature, vagy a Cypress Hillből ismert DJ Muggs. A közreműködők listáján pedig olyan arcokat találunk, mint Q-Unique, Slaine, vagy Vinnie philadelphiai spanjai, Reef The Lost Cauze az Army Of The Pharaohs-ból és Crypt The Warchild az Outerspace nevű csapatból.

Billről és Vinnieről köztudott, hogy mindketten kedvelik a metal muzsikát, nem véletlen tehát a címválasztás, bár egy kissé félrevezető. Már, ha az ember olyan naiv, mint jómagam, és a cím, valamint az alkotók ismeretében a Cypress Hill Skull and Bones albumának második feléhez hasonló rap-metal keveréket vár. Mert itt bizony torzított gitár egy szál se, viszont cserébe sok utalást kapunk metalzenekarokra, illetve azok albumaira, nótáira.

Például az Eye is The King című számban jegyzi meg Vinnie: „I carry black metal like I’m Venom’s second album” – A Venom nevű angol thrash/black metal banda második lemezére utal, amelynek a címe Black Metal. A klipes Blood Meridianban előkerül Ozzy denevérfej-leharapós története is: „Bite the head off of the bat while I chant Ozzy”. Mr. Osbourne zenekara, a Black Sabbath több szám szövegében is előfordul, említést tesz Vinnie a Slayer gitárosáról, Jeff Hannemanről, és, hogy a ritmusszekció se érezze magát diszkriminálva, a Judas Priest dobosának, Scott Travisnek a neve is fölbukkan egy alkalommal. A Leviathan című tétel „John Tardy, I hope that you faggots slowly rot” sorában az Obituary nevű death metal banda énekese, John Tardy bújik meg, bemutatkozó korongjuk címével (Slowly We Rot) együtt. A black metal stílus első hullámának emblematikus alakjáról, a dán Mercyful Fate együttes frontemberéről, King Diamondról nemcsak egy dalt neveztek el, de a Blood Meridian klipjében szereplő egyik alak is meglehetősen hasonlít rá.

Bármennyire is ötletesek, humorosak ezek a kiszólások időnként, azért nagyon sajnálom, hogy a fémzene előtti tisztelgés csak a szövegekre korlátozódik, a zenében egyáltalán nem jelenik meg. Pedig Ill Bill 2008-as anyagán az animációs kisfilmmel megtámogatott War Is My Destiny igazi telitalálat – a gitár ott se nagyon dörren meg, a refrén viszont a Sepultura egykori, a Soulfly és a Cavalera Conspiracy jelenlegi torka, Max Cavalera üvölti. Kár, hogy a Heavy Metal Kings nem ezt a vonalat viszi tovább. No, de be is fejezem gyorsan a siránkozást, mert nem olyan rossz album ez, sőt.

Az alapokban nyoma sincs metalnak, barátaink ettől függetlenül ezúttal sem cukrozzák a taknyot. Vinnie-nek még mindig nem sikerült felköhögnie a ráspolyt, ami évekkel ezelőtt a torkán akadt, ennek köszönhetően továbbra is jellegzetes, karcos orgánumán szólal meg. Ill Bill pedig sokadszorra bizonyítja, hogy ő sem megy a szomszédba egy kis őrültségért, és hogy legalább annyira beteg, mint öccse, a szintén rapper Necro.

Braunsteinéknél alighanem valamiféle családi vonás a horror rajongás, mert nemcsak a kistesóra gyakoroltak nagy hatást az efféle filmek: A Blood Meridian klipje simán elindulhatna egy horror-rövidfilmfesztiválon, és maga a dal is elég sötét hangulatú a horrormozik zenei megoldásait idéző alapja miatt – ez utóbbi kitétel a Leviathan címet viselő szerzeményre is igaz.

A szövegek a Jedi Mind Trickstől, Vinnietől és Ill Billtől megszokott témákat járják körül: mitológia, vallás, politika, összeesküvés-elméletek. Kicsit hevenyészettnek érzem őket, nem igazán állnak össze, bár a metalos kiszólásokért, utalásokért kétségtelenül jár a plusz pont, de tőlük ez valahogy kevés. Kicsit túlságosan előtérbe került az öntömjénezés is. Persze, tudom, hogy ez mindig is része volt az ő stílusának, de ezúttal úgy érzem, kissé túlzásba vitte a melldöngetést. Jobban felépített, okosabban összerakott politikai témájú szövegekkel, ízlésesebb mennyiségű keménykedéssel egy igen ütős kiadvány lehetne, mert az alapok rendben vannak, a közreműködőkkel sincs gond. Közülük külön kiemelném Crypt The Warchildot, aki egy remek versszakot szállít nekünk a Devil’s Rebels című szerzeményben.

Két főhősünk előadásmódban hozza a tőle megszokott magas színvonalat, a szöveggel már elmondtam, mi a gondom, még annyit tennék hozzá, hogy Ill Bill belső és középrímei ugyan általában elég ötletesek, színesek, de vannak teljesen indokolatlan, öncélú szózsonglőrködései is, például:

„Samurai, sodomania, Romania
Who rhymes zanier? I’m the king of Mesopotamia”

A zenei részben pedig a fogós refrének hiánya zavar leginkább. Nyilván, ez nem az a műfaj, ahol ezek megléte elsődleges fontosságú, de a több dalban is előforduló, 1-2 sorból álló refrénnek csúfolt megoldások azért erősen szúrják a fülemet. Ragadós refrénekért ráadásul nem is kellett volna a szomszédba menniük: Paz mester tavalyi albumán nem két, de nem is három példát láthattunk az ilyesmire (End Of Days, ugyebár). Egészen nyugodtan föl lehetett volna kérni az ott dalolászó énekeseket, Block McCloudot, vagy netán Lawrence Arnellt. Ha pedig mindenképpen ragaszkodnak a metalhoz, hát ott van a már említett Max Cavalera, meg még egy rakás remek torkú frontember, hadd ne soroljam őket.

A korongra felzsúfolt tizenhat tételt is egy kicsit soknak érzem. Elég lett volna tíz, de abból üssön az összes. Így meg fele minimum töltelék, ami nem túl jó arány. Ez is rontja tehát az összképet, más kérdés, hogy végeredményben a Heavy Metal Kings egy korrekt album, de körülbelül ennyi. Tisztes iparosmunka, remek mesterektől, néhány kiemelkedő pillanattal, amik azonban nem mentik meg ezt a jókora darab nehéz fémet a rozsdásodástól.

1. Keeper Of The Seven Keys

2. Eye Is The King

3. Impaled Nazarene

4. Children Of God

5. Blood Meridian

6. Oath Of The Goat

7. King Diamond

8. The Vice Of Killing featuring Reef the Lost Cauze and Sabac Red

9. Devil’s Rebels featuring Crypt the Warchild

10. Age Of Quarrel

11. Metal In Your Mouth featuring Q-Unique and Slaine

12. Terror Network

13. Leviathan (The Spell Of Kingu)

14. The Crown Is Mine

15. Splatterfest

16. The Final Call

Megjelenés: 2011. 04. 05
Kiadó: Enemy Soil/Uncle Howie Records
Hossz: 50:52

10/5,5

Gombos Krisztián