Egy bizonyos kor után a fiúk és a lányok is komoly kapcsolatra vágynak. A cél közös, a felek valahogy mégsem találkoznak. Hol bukik el a dolog, és mit lehetne tenni ellene?
Ha elmúltál huszonkettő, kikerültél az egyetemről, szinte esélyed sincs megtalálni az igazit. Miért is? Huszonévesen mindenki szeretné kiélni magát, nem a potenciális férjet/feleséget keresi a bulikban. Ez eddig rendben is van. De mi van akkor, ha vége a partynak? Jobb esetben munkába állsz, ahol látástól vakulásig dolgozol, este hulla fáradtan esel be az ágyadba. Hétvégén talán elmész a barátaiddal szórakozni, de már közel sem érzed magad annyira energikusnak és csábosnak. Ha a munkahelyeden nem talál rád a szerelem, az önkéntes bezártság biztos nem segít megtalálni azt. Ilyenkor kezdi magát elveszettnek, magányosnak érezni az ember. Férfiak és nők egyaránt.
Az egyik probléma, hogy nem nagyon tudunk ismerkedni. Egyrészt nincs meg rá a tér. Ha a munkahely kilőve, maximum elmehetsz egy tanfolyamra vagy konditerembe, ahol még találkozhatsz új emberekkel. Itt a környezet is megfelelő ahhoz, hogy beszélgethess a kiszemelt illetővel. Az utcán, a boltban, vagy a postán sorban állva már sokkal nehezebben megy, hiszen még egy városban is milliónyi kíváncsi szempár pislog feléd, és két perc múlva jót röhögnek rajtad a facebookon, miután lepattintottak, vagy éppen hitetlenkedve nyugtázzák, mennyire szemtelen vagy, hogy csak úgy odalépsz egy idegenhez. A buliban pedig, ha éppen nem a barátaid hoztak magukkal egy új embert a társaságba, elég kicsi az esély, hogy hozzád hasonló, „normális” féllel fuss össze, hiszen a dübörgő zene mellett sok mindent nem tudsz kideríteni az illetőről.
A másik nagy problémát az elvárások jelentik. Huszonhárom éves korunkra jobb esetben túl vagyunk már néhány hosszabb-rövidebb kapcsolaton, ezekből pedig sok hasznos dolgot megtanulhatunk. Például azt, hogy tök jó, ha valaki vicces, de lőttek az egésznek, ha nem lehet vele komolyan beszélgetni, vagy azt, hogy kötelező a közös érdeklődési kör, nehogy a végén a tettetett lelkesedés révén kora hajnalban, egy mocsárban hasalva figyeljétek az igen ritka, márványozott hasú gyepi békák párosodását. Hasonlóan fontos az is, hogy tisztában legyünk önmagunkkal. A túl sok vagy a túl kevés önbizalom helyből aláássa a bimbózó kapcsolatot.
A harmadik, és szerintem legnagyobb probléma, hogy a férfiak valahol elvesztették belső nemi jegyeiket. A tesztoszteron úgy látszik, kiürül a vizelettel. A nők sokszor nem vágynak többre, mint egy erős férfira az oldalukon, aki mellet valóban nőnek érezhetik magukat. Ez a dolog már a legelején elbukik azzal, hogy legtöbbjüknek annyi vér sincs a pucájában, hogy leszólítsa szíve hölgyét, miután másfél órán keresztül szemeztek az asztalnál. Egyszerűen nem. Szegény csajok pedig egy idő után elveszítik a türelmüket, és kezükbe veszik az irányítást. Ezzel megerősítve a helytelen viselkedést. Az így becserkészett partner azonban később sem lesz férfiasabb. Maximum a TV+sör kombó terén, de két év után is rettegve szalad el a tűk és a pókok elől, továbbra sem tud becsavarni egy villanykörtét, és még a pizzériát sem meri felhívni, nemhogy az APEH-et az esetleges félreértések tisztázása végett.
És valóban, ezekkel a problémákkal nem csak a hölgyek küszködnek. Egyik fiú ismerősöm tette közzé ezt a grafikont, ami mindent elmond a másik fél hozzáállásáról.
Szóval lányok, ne adjátok fel, még nincs minden veszve! Valahol a nagy forgatag közepén élnek még normális srácok, csak igen nehéz őket megtalálni. És fiúk! Erőltessetek magatokra némi magabiztosságot, és vegyétek át az irányító szerepet! Higgyétek el, a csajok nem szeretik a töketlen, papucs pasikat! Ha kimozdulunk a számítógép elől, talán még össze is futhatunk valahol.
Liebhauser Edina
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése