Akácvirág illatú füst szövi a szobát, beszivárog minden apró zugába: a ruhák és függönyök szövetein át, a puha pamutlepedő göröngyös formáiba, amin elszörfözik gondtalanul, és végül járatot váj a tüdő barlangjaiban.
A mennyei köd földöntúli desszert a zsarátként izzó naplementét tálaló haldokló horizont után, e kései órán, illő búcsúrítus ezen a ritka planétán, ahol Nepáltól Tibetig a szilárd, illatos pálcák és a száraz gallyak s levelek halálából megszületett rotáló felhők messze viszik a súlyos fohászokat és a mázsás terheket, a magas dombokon gondolt nagyratörő terveket. És a lelkét a törött testnek, aminek tekintetében egy hanyatló univerzum őrült haldoklása vonaglott, és ami maradt… azok csak vad sóhajok: „Ahova indulok… vannak-e ott angyalok; és miért kopnak ilyen gyorsan a kalcium-fogasra gombolt véres textilcafatok?”
Nem kell telefonos segítség, ami majd kapcsolja az Istent, közvetlen mennybéli vonal helyett a parázson pattogó tömjénből párolog néhány emeltdíjas füstjel, hogy még zárás előtt a szuperszonikus, lopakodó- angyalok kötelékben landoljanak a temetői ugaron.
Persze mi, akik itt maradtunk, akik porból lettünk és sárban rohadunk, mi, akik két végén égetjük a barkát, hogy legyen húsvét előtt a homlokra gondolatébresztő smink, ha már nem kavarog felfelé a pálcákról a jázminos füst, ami még mindig buzgón szövi a szobát és behímezi gyógyító jód- arannyal a halál gondolatát. De itt vagyunk, maradt annyi erőnk, hogy maradjunk, hogy sírjunk és kacagjunk, hogy a régi, vastag könyvből dadogva olvassunk, hogy térdeljünk és táncoljunk, hogy pofont kapjunk és csókot küldjünk, vagy dobjunk az után, aki kenyér helyett kővel molesztál.
Vácity Dávid
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése