Fahéj. Mintha fahéj és édes, szegfűszeges mandarin illatú végzetet ontana megfáradt pólusaiból a lemenő Nap, ahogy kecses könnyedséggel átfesti gránátalmaszínűvé maga körül a vásznat. Szinte érezni lehet, szinte ízlelni lehet. Aranyvértet ölt magára a táj, a fonnyadt fák levelei – és az azokat már csak kegyből tartó ágak -, Anyánk méhének - ekével kiforgatott - zsíros húsa és az út melletti – kuruc látott – feszületek parcellái is. Csak a csípős illatú, magas fenyők szigorú sorai nem vedlenek meztelenre. Északról jöttek Ők, porcukorral hintett messzi hegyekről, ahol csontot, vagy inkább kérget zúz a dér, annyira, hogy elfelejtették ledobni magukról tüskeszál-zöld bundájukat, itt, a kopár, apró rónák közt megbúvó déli falvak portái alatt.
A határban álmosan állnak az akácok, csak egy-két csipke cserje, s Ők maguk nyújtózó merev karmaikat - bár nem akar marni egy sem - belemossák némán az égbe… zsigereiket égeti a vacogó puszták népe. Ahogy így elnézem mohás legyezőiket, egyre csak tüdőm erekkel és apró, lélegző csatornákkal font szöveteire gondolok, a mintára, ami testvér, sorstárs, az egyik bennem, a másik szemközt, de egy és ugyanaz. Nem úgy, mint a beton és acélcsomók a földben, amik fagytól, záportól rozsdanedvű vért folyatnak széjjel, s amikor éjjel senki sem látja, a rég elesett bakák újra gépágyút fektetnek a szétlőtt kupolák hátára. Őrzik a novembert, de minek, amikor nincsen ember, aki erre téved, csak vad: nyúl, róka, avarban neszelő, növényrágó féreg. Persze a király, a szarukoronás büszke hős, mintha agancsának szétnyíló szirmaival tartaná az óriás lámpást a tájon, mint a vámszedő, aki zálogba veszi a fényt, a hőt. Prométheusz lopott kincse… talán pogány papok rázták, azon a pici dombon, azt a vaskos fűzfát érte. Ha szaggatja a szél a rónát, vagy csak éppen pöccint fagyott rügyet, visszaálmodja az összes dobszót ez a szeletnyi terület, az összes vándort, hordát és törzset… a barbárokat, akik azt a gaz szorította nemesi kúriát tették tönkre. Tégla húsa köré az idő pókja borostyános, zöld gúnyát sző neki, hogy ne dideregjen a szótlan özvegy, hogy ne lássa senki, ahogy zokogva szétmállik belül. Elmúlik, most erről szól minden, felökleli a kastélyt, de a legapróbb fűszálat is ez a láthatatlan, novemberi fagyos isten, amivel vadul szembeszáll a halandó élet, vagy csak hagyja bölcsen… ezt tette mindig, és lesz idő, amikor újra pattan a fákon zöld rügy.
Lezuhan az este, ráesik a földre, belekúszik a nádas közé, magába szívja az apró tavak márvány tükre a sötét, fehér-pettyes zátonyt, ami karok nélkül tartja a világot, ezt a szívós, de törékeny porcelán álmot, ami annyi életnek adott menedéket, amikor nappal a megnyúlt őszi, fakó árnyak csak félénk tükörképek.
Vácity Dávid
Vácity Dávid
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése