(T)error

Emlékszel Ikaroszra? Mitikus hellén férfiú, aki apjával megszökött Knósszoszból, mert Minósz király a labirintusba záratta őket. Viaszból és tollakból szárnyakat készítettek, hogy szabadok lehessenek, de az ifjú közel került a Naphoz, ezért a tengerbe zuhant és meghalt. Most képzeld el, hogy ezer és ezer Ikarosz akar szabad lenni… belebámulnak egy csillagba: megvakulnak, megperzselődnek, miközben túlzsúfolt utasszállítókat vezetnek.

Körülnézett. Mindenütt rengeteg ember: fiatalok és vének is szép számmal, akik éppen az esti imára készülődnek a szanaai Sálihova mecset falain belül. Cipőjét már rég levette, és céltudatosan haladt előre. Beletúrt dús, hosszú szakállába, és megigazította újonnan vett kaftánját, ami alatt két kilogramm semtex simult mellkasára. Micsoda irtózatos mázsás teher, de arcán, s annak minden egyes ráncán látszott, üvöltött, hogy nincsen vesztenivalója… már rég nincsen. Nem izzadt, nem ingott a feje kétségbeesetten, a száját sem harapdálta, még csak nem is pislogott. Jobb zsebéből előhúzott egy Mac’ Donaldos kulcstartót, felnézett, elszánt tekintetével utat vágott a tömegben, ami félelemmel vegyes csodálkozással szétnyílt, mintha sejtené a végzetét: egy anya felsikít, férfiak ugranak a kabbalát tartó kéz felé… lassan kirajzolódik a bénító pánik. Feltárul a durva kaftán is, hogy még a robbanás előtt, mint a rendíthetetlen vadászok trófeái, felcsillanjon a gyilkos szerkezetre aggatott amerikai lobogó, az Államok Alkotmánya és egy Marlboro matrica. Mindenkinek világos volt, hogy mi fog történni.

- Demokrácia! ! – Üvöltötte a férfi, és meghúzta a detonációs kart.

A telefon élesen felsikoltott a pazar lakosztályban, még a hideg, dalmáciai márvány is megremegett tőle. Szelim, a tömény jázminillattól és a fáradtságtól kábán felült az ágyában, két kezével megdörzsölte arcát, mintha az álmosságot akarná levakarni napbarnított bőréről.

- Allahra! Ki lehet az ilyen későn? – Morgolódott. – Tessék? Itt Yavuz Szelim beszél.

A készülék másik végéről egy karcos férfihang felelt. – Szelim, Kesző vagyok, azonnal be kellene jönnöd a JTK -ba… - Pár másodpercet habozott. – Az amerikai fundamentalisták már megint robbantottak. Sok a halott és a sebesült.

A lehető legváratlanabbul érte a hír, nem gondolta volna, hogy ma hajnalban riasztást fog kapni, pedig számtalanszor volt már ilyen. - Hol és mikor történt az incidens?

Kesző felsóhajtott. – Öt órával ezelőtt, a Sálihova mecsetben.

- A fenébe is! Miért nem értesítettek előbb?! – Felkelt, a kagylót a vállával szorította füléhez, és próbált a lehető leggyorsabban felöltözni.

- Szabadságon vagy, úgy volt, hogy nem is fogunk hivatalosan értesíteni, csak holnap, de elfogtunk egy amerikai állampolgárságú brit férfit, aki benne volt a támadásban, és mivel holnap lesz az amerikai Függetlenség napja… te is kellesz ehhez. Érted küldtem egy kocsit, tíz perc múlva nálad vannak a terrorelhárítástól.

- Rendben… bent találkozunk.

- Várlak!

A mahagóni dohányzóasztalon heverő képre tekintett, amin egy hollófekete hajú, vidám nő egy pár hónapos alvó csecsemőt tart a kezében egy korházi ágyon. – Várj Kesző, csak még egy kérdés!

- Parancsolj!

- Kik vállalták magukra?

Egy aprót horkantott a karcos hang. – A Demokraták.

- A rohadt életbe! – Dühében a padlóhoz vágta egyiptomi cigarettáját. - Ezek sose adják fel?!

- Te feladnád?

A kagylót is levágta. Régen borotvált borostás arcát dörzsölte, a ránehezedő teher dühét emésztve ezzel, és a türkizkék lapokkal kirakott díszes teraszra lépet, ami a mocorgó kajszárijjára és az előtte terpeszkedő díszes bodegarengetegre nézett. A szorgalmas kereskedők éppen kipakolják a közeli és távoli tájakról hozott portékájukat, amit majd órákon belül elkapkod az ínyenc tömeg. Szinte érezni lehetett a menta- és török almateák friss zamatát, amik keveredtek a bódító füge, datolya és édes-melaszos vágott dohányok illatával. A kufárok és ékes sátraik apró mozaikdarabkákként tetszenek, amik együtt, egészként egy nyüzsgő, absztrakt hangyabolyként hatnak, mint valami állandóan mozgó és változó rendezett káosz: kavargó sivatagi homok. A keleti hegyek felől lassan felbukik a Nap is, akár egy leselkedő, egyszemű óriás, aki éppen erre járt, vagy egy vándorfestő, aki arany és rozsda pasztelljével nem spórol a tájon. „A legyőzhetetlen Nap”… s valóban, ki bírna el vele, melyik az a penge, ami testébe hasítana, ki az a tiszta jellem, akit ne vakítana el, ki az a bátor vitéz, aki visszatessékelné oda, ahonnan jött… persze miért is tenné? Egy „ellenszer” van: az idő, ami elbánik vele is, de ki lesz az a szép korú szerzet, aki tátott szájjal bámulja az apokalipszis idején Apollón vesztét, mint most, Szelim a napfelkeltét?

Egy tompa kopogás kimozdította a Naprendszer csodálatából, zavartan szétnézet maga körül, mint aki most tért csak vissza a testébe. Megigazította nyakkendőjét, begombolta drága, import öltönyét, meggyújtotta cigarettáját, dobozát belső zsebébe csúsztatta, az első slukkot hosszan szívta, majd sisteregve kifújta… erőt gyűjt. „Hiányoztok, Fatima… pokolian hiányoztok!”

Kinyitotta az ajtót, majd lesietett a két ügynökkel a szolgálati kocsihoz, ami a sarkon várakozott. Beült, végigsimította a bársonyos bőrülésen érdes kezét, orrával éppen csak hozzáért a fehér garnitúrához, hogy lágyan, finoman megszagolhassa… a régi szokások hatalma. Kényelmes tempóban siklottak végig Jemen fővárosának elbűvölő utcáin, amik - ha odafigyel az ember – elrejtett drágaköveket bújtatnak, őrizgetnek az arra érdemes kíváncsi szemeknek. Lehet, hogy valaki az apró árkádok mélyén vízipipázgató, ráérős, ősszakállú vének csillogó szemében bukkan smaragdra, akik komótosan meg-megszívják a duruzsoló shishát, és óvatosan szürcsölik a forró zöld teát. Mások, talán a Próféta színében tetszelgő, kusza-káosz, indás, ágas-bogas kalligráfiákkal felcicomázott mecsetek misztikus bűvkörében botlanak kincsekbe, vagy a szomszéd minaretek erdejében, amik, mint ódon dárda alakú kaptárok, belemosódnak az ég tiszta kékjébe, miközben a müezzinek hangos adhánjai szétfoszlanak az éterben. De feloldódik… elmosódik a város, a drágakövek, a kincsek, feloldódik és megszűnik annak, aki már behabzsolta és eltelt vele, vagy megcsömörlött, nem figyel oda rá, annak, akinek már csak teher, munka, fáradság, szakma, mint a sofőrnek, a két szótlan ügynöknek… Szelimnek. Ők csak unottan végigfuttatják szemüket a múlt hozományain és inkább a mozdulatokon, a gesztusokon, az arcokon legeltetik a tekintetüket, hátha a keleti kelmék alól kikandikál egy Kalasnyikov, vagy valaki idegesen tárcsázz egy számot a telefonján. Állandó és feszült figyelem, ébrenlét, ami átértelmez mindent, ami emberi: egy baráti biccentés: jel a robbantáshoz; egy kézfogás: lehetséges túszejtés; utcai szóváltás: figyelemelterelés. Egy ilyen túl óvatos világban, ahol a paranoia az úr, minden életveszélyes lehet, minden fenyegető és látszólag mindig akkor a legforróbb a talaj, amikor a legnagyobb a csend. Sosincs pihenő. Az ügynökök tesznek róla, hogy sose lankadjon a polgárok gyanakvása, hiszen az ő munkájuk – amit az éles helyzetek éleznek – pont ez: „Óvakodj felebarátodtól, de ha megtörtént a baj annak az oka az, hogy nem féltél eléggé, és ha már kellőképpen rettegsz, úgy nyugtatunk meg, hogy elzárjuk, vastag fémlapokkal elrejtjük előled a megbélyegzetteket.” Nagy Sándor, vagy Dhu l-Qurnaim bronzfala, ahogy errefelé mondják, lezárja az utakat a skarlátbetűs Góg és Magóg fiai elől. De vannak, akik rést találnak az ércen, és kiszöknek sziesztázni gyilkos-fém felöltőkben, mint az angol, akit most kaptak el, és a vágóhídra vár. Most ő a legfontosabb, de egyben a leggyűlöltebb személy is, aki mindenkit foglalkoztat a kocsiban és a hivatalban.

„Megvagy, te gané! Kiszedek belőled mindent, és utána megdolgoztatlak! Miattad halt meg a családom…” - … te szemét! ! – A végét nem bírta magában tartani, kiszaladt belőle, fröcsögve üvöltötte Szelim, akiben percről-percre nőt a feszültség, szíve egyre hevesebben vert, idegességében lábával ütemesen verte a kárpitot. Még szerencse, hogy megérkeztek a Jemeni Terrorelhárító Központba. Régen uralkodói palota volt, de jellegzetes pompáját megtartotta, ami mégis szolid, visszafogott, egy matt gyöngyszem a sivatagi porban, ami gyökeret eresztett a mélykék ég alatt. Távolról nézve, egy fehér csipkékkel kivert homokszínű ékszeresládika, a kontrasztok mestermunkája. Előtte sűrűn szőtt drótkerítés, ami pókhálóként fonja körül, mindenhol sísapkás őrök és kamerák. Egy apró parkolóban áll meg a szénfekete autó, és rögtön egy öltönyös biztonsági terem mellette, hogy kinyissa a bal hátsó ajtót. Szélsebesen kipattannak az utasok, és sietve a bejárat felé veszik az irányt. Az örök tisztelegnek, és egy rövid ellenőrzés után már a palota belsejében folytatja útját a kis csapat. Elhaladnak a hajdani díván előtt, majd a hárem melletti széles lépcsősoron legyalogolva beszállnak a központi liftbe. Négy emelet mélyre ereszkednek le a krómszínű szerkezettel, ami az Információszerzési Osztálynál áll meg. A kinyíló tükörsima felvonófülke előtt Kesző hadnagy toporzékolt, látszólag igen türelmetlenül, egy vaskos, vörös aktát tartott a kezében, titkosított besorolásút. Egy lépést hátrált, és kezet nyújtott az újonnan érkezőnek. – Szelim százados! Örülök, hogy itt vagy.

Egy apró mosolyt erőltetett az arcára, hogy az aktákat szorongató kollégája még véletlenül se érezze úgy, hogy a pocsék kedvének az oka Ő. – Kesző hadnagy! Én is örülök.

Erre parancsolj, barátom! – A török származású hadnagy udvariasan irányt mutatott az egyenes folyosón, amit vakítóan bevilágítottak a neonlámpák.

A ma igen szigorú tekintetű Százados ismét rágyújtott egy kaparós egyiptomira. Mindig így indított egy hosszúnak vagy felkavarónak ígérkező beszélgetést. – Mit tudunk eddig?

- A férfi Londonban született, de egy Richmondi nőt vett el, ezért már húsz éve él ott. Egyébként Joe Semsonite-nak hívják. – Kesző felvette a szemüvegét, és belelapozott az aktába. – Igen, igen. Az asszony meghalt egy bombázáskor, amikor az Arab Liga bevonult 2001. október 7-én Virginiába. Volt egy lánya is, ő tavaly veszett oda egy ellenőrzőpontnál. Az egész tévedés volt, de balul sült el. Na, mindegy… a pasas az incidens után csatlakozott a Demokratákhoz, Sem Jason közvetítésével…

Szelim megállt, összehúzta száját és orra egy aprót rándult. - Az ő bátyja volt Adam Jason, aki felrobbantotta magát Mekkában ramadánkor?

- Igen. Tudom, hogy most mi jár a fejedben, de a nyomozás érdekében ezt ne kezeld személyes ügyként, most nem a családodról van szó. Ők meghaltak… ezen nem tudsz változtatni.

- Talán nem, de nekem könnyebb lesz. – Még el sem szívta a cigarettáját, már gyújtotta a következőt… rossz volt nézni. – Az operátor robbantója a szokásos módon intézte az akciót?

- Kevés testfesték, hajfesték, hosszú szakáll, helyi göncök… igen. Egyébként Ed Silvernek hívták.

- Mit kapott eddig a vendégünk?

Egy kevés áramot, óránként egy kiadós verést, de nem válaszol egy kérdésre sem… kemény fickó.

Megálltak egy vasajtó előtt, amire „Belépés csak osztályvezetői engedéllyel” felirat volt festve. Szelim megropogtatta ökölbeszorított ujjait. – Majd meglátjuk, mennyire kemény! Levette a zakóját és benyitott a szóbába. Senki meg nem mondta volna, hogy az ajtó mögött egy dohos, nyirkos hely bújik meg, melynek falai piszkos, penészes téglákkal vannak kirakva. Persze lámpa sehol, csak egy kevés fény szűrődik át, Isten tudja, honnan. Egy rozoga szék árválkodik a sarokban, de semmi egyéb alkalmatosság. Semsonite felhúzott lábakkal a földön ült, kezei a mennyezetről lecsüngő láncokkal megkötözve. Csak egy szürke kapucnis fölső takarta némiképp. Arcvonásait nem lehetett kivenni, a sötétben tartotta, arra sem mozdult meg, hogy Szelim fel-alá járkált. Sokáig csak taposta a koszos padlót a fogoly előtt, és zsinórban szívta a cigarettát, majd leült az árva székre. Órák teltek el, és csak bámulta a gúzsba kötött angolt. Mint egy szavannai nagyvad, aki óvatosan mérlegel, ezer és ezer lehetőséget végigfuttat, és a legéletképesebbet választja. Ami most egy éktelen nagy rúgás Joe fejébe.

- Te szemét állat! Kiverem belőled a lelket is, ha kell, de köpni fogsz… te szar! Megöltétek a feleségemet és a lányomat, ezért te is megdöglesz! – Megragadta a nyakát és a fejét többször is a falba verte. – Mikor lesz a következő támadás, lesz következő? - Mindenhova szétfröccsent a vér, hol apróbbat, hol erősebbet reccsentek-roppantak a csontok. Két-három percig tartott a bízat vendégszeretett, utána cigarettaszünet. Szelim százados mélyeket szippantott a parázsló rúdból, közben méregette áldozatát, aki lassan felnézet, és a szemébe bámult. A szórt, gyenge fény megvilágította arca bal felét… bedagadt szem, lila, mint az érett áfonya, a csillogó vér maszkként fedte bőrét és csontjait. Liheget, inkább zihált. Egy nagyot köpött kínzója felé, mert az ütésektől felöklendezte gyomortartalmát. Kezével letörölte jobb szemét, egy aprót sóhajtott. – Azt mondod, hogy mi öltük meg a családod? Ezért mutatkoztál be ilyen nyájasan?

Most Szelim volt az, aki nem szólt semmit.

- Lányod volt? Mert nekem igen.

Semmi válasz csak eregette a füstöt.

Hollófekete hajú, barna szemű, vidám tündér. – A hangja megcsuklott.

A százados mintha észrevétlenül figyelt volna.

– Hét éves volt, amikor megöltétek, lekaszálta a fejét egy géppuska… - Megviselt fejét két kezébe fektette. – Annyira bizarr volt a kis teste, hogy nem mertem átölelni sem, csak markoltam a kormányt és mereven bámultam előre. A katonák odajöttek és ahelyett, hogy segítettek volna… nevettek, nevettek. – Megint köpött egyet. – Utána egy évig voltam internálótáborban, mert terroristagyanús személynek tűntem.

Hosszú, legalább negyed órás csend. A vadász a falat, a vad a padlót bámulta.

- Joe! – Szelim mintha egy leheletnyit megenyhült volna. – Akkor is dalolnod kell, információk kellenek.

- Rohadtul nem fogok mondani semmit, eddig se tettem, akkor miért most? ! Nincs vesztenivalóm, nincs senkim!

- De köpni fogsz, és legyőzünk titeket… ezt az egész szar terrorizmus!

Élesen, szinte gúnyosan felkacagott Semsonite. – Látszik, te tényleg nem érted. Nem tudtok ti semmit! Ha nem ölitek meg a feleségemet, a lányomat, ha nem zártok börtönbe, ha nem támadjátok meg az otthonomat, akkor nem is lennék itt ezen az istenverte helyen. Valahol Virginiában vágnám a fát. Terrorizmus? Nem, barátom, nem. Ez revans.

Szelim egy hatalmasat rúgott a gyomrába.

A fogoly maga elé hányt a sokktól. De egy önjelölt mártírt ez csak lelkesít. – Látod, pont erről beszélek. Ti így gyógyítjátok a sebeiteket. Mindig csak azt szajkózzátok, hogy „Győzünk, megnyerjük a csatát”. Tedd a szívedre a kezed, és gondolkozz el azon, hogy mi van, ha a mi verziónk az igaz. - Lassan, fájdalmasan felállt, és görnyedt háttal megállt a Százados előtt. Egy percig nem szóltak semmit, csak bámultak egymásra.

- Ide figyelj Joe…

Te figyelj ide, te állat! – Vágott üvöltve a szavába. Retinája helyén mintha száraz kazlak lángoltak volna. – Te és a barátaid miatt lettem ilyen korcs… egy hentes! De ne feledd, egy percre se feledkezz meg arról, hogy tízezer és tízezer olyan ember dühöng odakint, mint én! Mérgesek, őrjöngenek, és nem mérlegelnek! Hogy fogtok minket megtörni, legyőzni, hogy fogtok belelátni a fejünkbe… - A koponyáját verte öklével. – Ezt, ezt az ezerháromszázötven köbcentis világot nem lehet szőnyegbombázni, nem lehet tankokkal megtámadni, nem lehet megostromolni, ez csak a miénk, már csak ez maradt, csak ez maradt! – Öklével a fejét verte szüntelenül és a százados felé lépdelt, aki erre egyre hátrált. Mintha sejtené, hogy itt, ebben a cellában csak ő lehet a vesztes, a sebzett vad. Félt, retteget attól, amit Joe mondott, nem azért, ahogy mondta, hanem azért mert tudta, hogy igaz, igaz minden egyes betű, szó és mondat. Kirohant a cellából és bezárta az ajtót. Kesző már várta, de alig ismert barátjára. – Jól vagy? Mi történt?

- Lőjétek le, végezzétek ki, ez úgysem fog köpni! – Hevesen kapálódzott kezeivel, forgolódott jobbra, balra, megnyúlt, sápadt arcán a fájó igazság palástolhatatlan gyötrelme lüktetet. Már a liftben volt, de még mindig hallotta a fogoly hisztérikus nevetését, és ahogy üvölti: „Ennek a történetnek csak egyszer lesz vége, csak egy vége van… amikor hallod a robbanást!”

Sietet, rohant, loholt a szolgálati autóhoz, mintha vár lenne, menedék, oázis. Inkább beleugrott, mint ült, magára csapta az ajtót, az ablaküveg éppen annyira volt letekerve, hogy még egy futó pillantást vethetett a szikrázó horizontra.

S, a Nap lassan a hegyek díszlete mögé vágyott, mintha a hatalmas, csipkézett fogak fogságába került volna, amik felfalják, marcangolják arany testét. A semmiből feltűnt egy óriás lény, s mozdulatlan, hatalmas tollakkal díszített szárnyaival belevitorlázott a forró gömbbe, csak a hőtől kavargó sziluettjét lehet némiképp kivenni. Mintha a csillagba akart volna szökni, el a Földtől.

Még mindig emlékszel Ikaroszra? Most képzeld el, hogy bárkiből lehet, akit elég ideig tartottak zárva, és centikről akar egy szupernóvába bámulni.

Vácity Dávid