Az élet ritmusa

A kanapén feküdt. Csendben hallgatta a beszűrődő monoton kattogást. Erősen rákoncentrált. Próbált minden mást kizárni.

- A francba is! Most már nagyon elegem van ebből!

Elhessegette a gondolatot. A másodpercmutató ritmusára figyelt, és számolt. Ez sokszor bevált. Öklendezni kezdett, de nem jött semmi. Diéta. Orvosi utasítás. Felült és a víz felé nyúlt.

- Ez a vacak remegés is!

Óvatosan emelte fel a poharat, de megint kilötyögött, pont a szőnyegre. Érezte, hogy ma nem fog menni a dolog. Nem erőlködött tovább. Csikorogva kinyitotta fejében a gondosan felépített páncélajtót és hagyta, hogy teljes erővel zúduljanak ki rajta az elzárt gondoltatok. Könnyes lett a szeme.

- A francba is! Hol van az megírva, hogy nekem mindig erősnek kell lennem? Elegem van! És megint egyedül vagyok.

Már rég nem számított a barátaira.

-Barátok?! Milyen barátok azok, akik cserben hagynak, ha szükségem van rájuk?

Igazából nem hibáztatta őket. Három évvel ezelőtt, amikor az egész kezdődött, még nem rohantak el. Eleinte még segítettek, próbálták vigasztalni, majd szép lassan lemorzsolódtak. Volt, amelyik igazán fájt.

-Tartsak ki! Én olyan erős vagyok! Na persze! Nekem aztán könnyű! Bárcsak ők is ilyen erősek lennének! Ilyen hülyeséget is csak az mond, akinek nem volt még igazi problémája! Mi a francot tehetnék? Viselem vagy felkötöm magam.

Már rég nem panaszkodott. Az első másfél évben nem is tudott másra gondolni. A szépen felépített élete, a céljai mind összeomlottak. Ahogy minden más is körülötte. Az ágyon fekve megint eszébe jutott az a gondolat. Egészen friss volt, alig egy hónapja ötlött fel benne először.

-Bárcsak igazán rosszindulatú lenne! Akkor legalább tudnám, hogy egyszer vége lesz. Így vagy úgy, de vége. Végigcsinálnám a kemót, max fél év. De most már három éve hányok. És sosem tudom előre, hogy mikor jön. Ez a szar tönkretette az életemet! Elúszott minden! A suli, a meló, a család, minden!

Régóta nem panaszkodott már. Inkább keresett valami elfoglaltságot. Volt, hogy egész nap eszébe sem jutott, csak este, amikor be kellett venni a gyógyszereket. De akkor jött a gyomorgörcs, a rettegés. Vajon ma fog tudni aludni, vagy megint hajnalig a csészét ölelgeti? Napközben azonban nem mutatott semmit. Szépen lassan mindenki elhitte, hogy vége a kálváriának, elmúltak a mellékhatások, sikerült feldolgoznia. Nem mesélte el az éjszakáit. Nem is értették, hogy mi baja van, mikor időnként elkeseredett. Aztán belefáradtak és mindenki elszivárgott.

- Hogy is értenék? Nem is akartak tudomást venni az egészről! Magától soha senki nem kérdezte meg, hogy vagyok. Egyedül jártam vissza a kórházba. Az bezzeg természetes, hogy én segítek! De én soha senkinek nem jutottam eszébe! … Mindegy. … Megoldom. Úgyis csak magamra számíthatok. A család meg… a család, akire mindig számíthatsz. De valamiért senki sem keres. Aggódnak, na persze! Most kiderült. Anyu mondta, hogy őt kérdezgetik rólam. Engem nem mernek felhívni. Nem tudják hogyan viselkedjenek, mit mondjanak.

Végiggördült egy könnycsepp az arcán. Már nagyon rég nem sírt. Belefásult mindenbe. Újra öklendezni kezdett.

- Ettől csak rosszabbul leszek. Nem szabad gondolkodnom. Mit is szoktam ilyenkor mondogatni? Ja igen! Harcos vagyok! Mindig felállok. Újra és újra … és újra … De már rohadtul izomlázam van!

Elmosolyodott.

- Na, elég! Csak pozitívan! Gondoljak arra… milyen jó volt a hétvégi buli… Gergő…reménykeltő, és utána semmi. Nem, ez nem jó. Hmm. Milyen jó volt a nyár! Nyár… Péter …a sátorozás…milyen jó volt kint a tónál… a virágok illata… és a hullócsillagok augusztusban. És a fesztivál a nyár közepén, meg a munka! Holnap felkelek korán, és bemegyek a városba. Benézek az irodába. De rég nem láttam a csajokat! És kisétálok a tóhoz is, és levelet írok a…

Pillanatok alatt kint volt a fürdőben. Érezte a szájában az epe keserű nyálkás ízét, és halkan zokogni kezdett a hideg kövön.

Liebhauser Edina