Napozz Holddal – A Kispálfilm

A Napozz Holddal a Kispál és a Borz búcsúkoncertjét dolgozza fel, ennek ellenére nem húzható rá a „koncertfilm” sablon, ugyanis sokkal több ennél. A koncertfelvételek mellett betekintést nyújt a kulisszák mögé, és bemutatja a zenekar utolsó hónapját.

A rendező, Merényi Dávid nem egy átlagos koncertfilmet akart forgatni, ezért a búcsúfellépés három órájához fűszer gyanánt hozzáadott egy halom próbatermi felvételt, egy rakás kulisszatitkot, és mindezt megspékelte a linearitás kukába hajításával. Végeredményben kaptunk egy másfél órás koncert-dokumentumfilmet, amelyben sokkal nagyobb hangsúlyt kapnak a beszélgetős, nosztalgiázós elemek, mint maga koncert. Az alkotók ezzel is érzékeltetik, az a lényeg, hogyan élik meg a véget a zenészek.

Fotó: mozinezo.hu

Kezdőképnek egyből az arcunkba nyomják az augusztusi koncert záró epizódját, amikor könnyek között „mindenki összeállt egy képpé, és a világ végén csináltak egy nagy fotót”. Ezt követően az az érzésem támadt, hogy egy Jancsó filmet nézek, ugyanis zöld mezők, majd a Sziget felett repült a kamera, miközben szólt az „Egy az egyben”, az egyetlen dal, aminek nem a koncert verziója került a filmbe. De nem baj, a stúdiófelvétel jobban is illik a képsorhoz.

Innen felpörögnek az események, nagyon kell figyelnünk, hogy tudjuk, merre járunk. Egyik percben a próbateremben vagyunk, majd hirtelen feltűnik az őrjöngő közönség, pillanatokon belül pedig ismét a kis terem falai vannak a zenekar körül, majd Lovasi orfűi házában találjuk magunkat - a koncert előtt egy hónappal. Érdekes látni, ahogy próbákon rendre elrontanak egy-egy sort vagy akkordot, aztán hirtelen kint állnak a világot jelentő deszkákon, és minden megy, mint a karikacsapás.

Sokan támadták a rendezőt ezért a szerkesztésért, de szerintem nagyon jó ötlet volt tőle, egyedül a nappal és az éjszaka egy dalon belüli váltakozása kelt furcsa érzést. Nem mindig lehet tudni, koncertet látunk, vagy csak a főpróbát.

Többször szakítják meg a fesztiválozós felvételeket beszélgetésekkel, amelyekben rengeteg kulisszatitok derül ki, és átfogó képet ad a zenekar belső viszonyairól, ami nem csak a rajongók számára vicces. Kiderül például, hogy egyes számoknak még Lovasi szerint sincs semmi értelme. Amúgy a cseverészéseket is furán vágták meg, jó néhányat csak a második DVD (ami a kimaradt jeleneteket és a koncert kivágott felét tartalmazza) megtekintése után lehet értelmezni. Ez moziban mondjuk zavaróan hatott.

A film csúcspontja az ötvenedik perc környékén kezdődik. Amikor már a dalok nagy részén túl vagyunk, megjelenik a visszaszámláló, amely a koncerten a kezdésig hátralévő időt mutatta, majd képeket vágnak be a Sziget délutáni életéből, és Kispálék kezdés előtti utolsó perceiből. Az egyik oldalon hatalmas nyugalom, a másikon óriási feszültség. Miközben egy földön fekvő srác fél kómában kiejti a kezéből a cigit napozás közben, Kispál remegő kézzel, alig tudja meggyújtani a sajátját. Érdekes kontraszt. Itt jön rá az emberre az érzés, hogy "ez tényleg üt!".

Mivel a felvételeket tükörreflexes fényképezőgépekkel vették fel, sokszor nem éles a kép és szinte végig remeg. Ez felfogható előnyként és hátrányként is. Én előbbire teszem a voksom, szerintem határozottan „jól áll” a filmnek, hogy nem steril. Különös bájt kap ez által.

Egyértelműen negatívum, hogy keveset mutatják a nézőket, kevés benne az olyan rész, amiből átjön, milyen hangulata van egy negyvenötezer fős Kispál koncertnek. Továbbá a végét nagyon elkapkodták. Minden átmenet nélkül, a közönségkép után egyszer csak megjelenik a stáblista, se kép halványítás, úsztatás, se zaj halkítás. Mintha lapzárta miatt nem maradt volna idő normálisan befejezni.

Kispál-rajongóknak kötelező megnézni, ám egy egyszerű, földi halandó számára is kellemes kikapcsolódást nyújthat. Nem muszáj ismerni a zenekar munkásságát sem, a film hangulata magával ragadja a nézőt, és akár a dalokba is beleszerethet.

Piller Krisztián