2011. március 26., szombat

Rinó


Az ismeretlen lány karon ragadta a padon hetykén ülő Bársonyt, kivette kezéből és eldobta a kuka irányába még meggyújtatlan cigarettáját. A lakására invitálta őt. Legalábbis azt mondta, éppen oda készül.

-          Hé, ez emberrablás, állj már le!
-          Még hogy emberrablás! Erősebb vagy nálam. Ha akarnál, könnyen eltaszíthatnál. Akkor meg fogd be inkább és ne húzasd magad! Nehéz vagy.
Bársony nem szólt többet. Egy pillanatra megijedt a hirtelen erőszakosságtól. Ilyet még nem tapasztalt. De a lánynak igaza volt. Már akkor eldöntötte, hogy nem küzd ellene, mikor még egy másféle arcot képzelt el ahhoz a lányhoz, akire legközelebb rá akart volna nézni. Tornádóként ragadta magával ez a kis vakarcs.
Nagyon unta már az egészet. Azok a kényszeredett első beszélgetések meg feszült pillanatok. Hogy mindig tőle várják el a kezdő lépést. Toporgások meg engedélykérések. Annyira unta már. Minek kell annyit finomkodni? Minek annyi ruha? Csak elrontja az összképet. Elvárások meg kényszerek. Végül ő teljesen elveszik a kapcsolatban. Meg a lányban. Aztán mindig ugyanaz a vége. A másiké az utolsó nem, az övé az utolsó szeretlek.
Valahogy tetszett neki ez a szótlan elragadtatás. Mint mikor egy új számot hall az ember. Elárasztja az egész agyát, nem is figyel a szövegre, a zenét magát sem képes igazán felfogni, csak tudja, hogy valami kurva jó ez a szám, és még egyszer akarja hallani. Merengéséből kilépve próbálta megtalálni a lány arcát – azt sem tudta, szép-e egyáltalán – de a határozott lépésektől libegő hosszú haja eltakarta azt. Olyan, mint egy rinocérosz. Kuncogni kezdett.
-          Mi az?
-          Semmi, semmi. Csak olyan vagy, mint egy rinocérosz – így kimondva még viccesebb a helyzet. Micsoda sértésnek hangozhatott. Mindjárt nekem esik - gondolta.
-          Olyan dagadt, vagy olyan nagyorrú? – valami mesebeli bujkált a hangjában.
-          Ezt most így nem tudnám megmondani. Gyakorlatilag csak a döngő lépteidet érzékelem.
Megállt a lány, Bársony majdnem rátaposott apró lábára, miközben az kihívó pillantással felnézett rá. Kigombolta kiskabátját, széttárta, körbeforgott, aztán beállt oldalt, hogy profilból is jól megszemlélhető legyen, aztán végighúzta mutatóujját arcának vonalán. Egyáltalán nem volt csúnya. Nem volt olyan igazi babaarcú, piszeorrú feltűnő szépség sem, de kellemes látványt nyújtott. És hogy dagadt lenne? Inkább soványnak mondaná. Valami baj van a lányok fejével.
-          Nos, melyik opció nyert?
-          Egyik sem. Mondtam már, úgy robogsz, mint egy riadt rinocérosz a szavannán, engem meg húzol magad után, mintha az éppen megszületett borjad lennék, akinek még nem szakadt el a köldökzsinórja.
-          Hát te beteg vagy.
-          Sosem állítottam az ellenkezőjét.
Erre aztán már Rinó is elnevette magát. Bársony nem akarta megkérdezni a nevét, nem akarta tudni. Nem akart még egy nevet kihúzni a képzeletbeli lánynevek listájáról. Szóval elnevezte Rinónak. És Rinó nem ellenkezett. Később sem kérdezte nevéről a lányt, és ő sem említette. Valahogy mindketten érezték, jó ez így.
Széles vigyorral nyúlt Bársony keze után. Ő önként odaadta. Szinte megszokottá vált Rinó keze ez alatt a pár perc alatt. Bár már a tavasz közepén jártak a hideg ujjai jégcsapokként olvadtak kezében.

Csengőszóra riadt fel. Észrevétlenül teljesen ráhagyatkozott Rinóra, nem is figyelte, merre mennek. Úgyis olyan kicsi ez a város, hogy lehetetlen eltévedni benne. Szóval inkább elmerült a semmiben meg Rinó halk lépteinek zajában. Már nem robogott.
Mikor körbepislogott, egy kisboltban találta magát. Éppen újabb csengőszó közepette becsapódott mögötte az ajtó. Villódzott fölöttük egy kiégni készülő neonlámpa, a háttérben hallatszó recsegő szám ütemében.
-          Irigyellek, Rinó.
-          Aztán miért? – fordult vissza.
-          Könnyű neked, hogy egy boltban laksz. Ki sem kell tenned a lábad egy kis kajáért.
-          Tudod, mifelénk még ez is szegényesnek számít. Aki nem egy Tesco-ban vagy Lidl-ben lakik, már emberszámba sem veszik. – Komoly képpel, nagyot sóhajtva vett ki az ingatag toronyból egy kosarat. – De azért érezd otthon magad.
Bársony csak nevetett, nem számított ilyen válaszra. A lányok többsége ilyenkor már rég le jajdehülyevagyozta volna, és haját hátracsapva, hozzádörgölőzve áradozna arról, hogy milyen vicces fiú. Bársony meglepett képén nyugtatva szemét Rinó elégedetten kuncogva tűnt el a legközelebbi sor mögött.
Bársony automatikusan keresni kezdte az alkohol részleget. Úgy érezte, már rég nem ivott (Valójában másnapos volt. Jobban mondva aznapos.). Hamar meg is találta, Rinóval együtt, aki látszólag tanácstalanul álldogált a foghíjas polc előtt.
-          Csak nem kifosztották a szüleid a bárpultot? – folytatta Bársony a játékot.
-          Hmm… sajnos úgy látszik, de. Viszont, hagytak itt egy-két jobb darabot. Kannás bort parancsol az úr, vagy vizezett sört?
-          Maradjunk a bornál.
Míg eljutottak a pénztárig, a két üveg bor mellé még bekerült a kosárba valamilyen megnevezhetetlen feltéttel ellátott fagyasztott pizza meg egy csomag rágó.
-          Te fizetsz – tuszkolta előre Rinó.
-          Már miért fizetnék én egy idegennek akármit is? Még ha hajléktalan volnál…
-          Hát azért, mert történetesen ez az idegen egy rendkívül vonzó küllemű lány, aki boci szemekkel rebegteti rád a pilláit, miközben két karjával összenyomott mellei szabad utat engednek mocskos fantáziádnak.
És valóban. Édesen kérlelő szemeket meresztgetett. De Bársony pillantása hamar tovasiklott a még mindig kigombolt kabát rejtekébe, leellenőrizvén a merész állítást. Rinó csintalan mellei majd kibuggyantak mélyen dekoltált pólója kivágásából. Ezzel nem lehetett versenyre kelni. Kezdett odalent is győzedelmeskedni. Természetesen a hordár szerepe is Bársonyra hárult.

Rinó ugyanoda vezette vissza, ahonnan elindultak. A parkban, ahol órákig üldögélt, már csak az állandó kutyasétáltatók rótták a gyepet. Kezdett beesteledni. Ahogy haladtak, a narancsszín napkorong az öreg fák göcsörtös ágai között forgalommentességet jelző lámpa módjára kacsintgatott rájuk. Nem is emlékezett rá, hogy került oda aznap. Lehet, hogy le kéne állnia a piálással. De hát mikor igyon, ha nem huszonévesen? Amikor eszméletlenre isszák magukat a haverjaival, ő valahogy mindig ennél az ócska padnál és az ócska gondolatainál köt ki. Egyedül. Most, hogy levizsgáztak, legalább megérdemelten és bűntudat nélkül bonthatták fel a különféle alkoholos üvegeket. Sorra. Szépen egymás után.
Bársony mindig is félt, hogy a végén hivatásos alkoholista lesz. Úgy, mint az apja. Legalább családban maradna a cégér. Amikor kissrác volt, mindig eljárt vele kocsmázni. Akkor még nem értette ennek a súlyát. Akkor még felnézett az apjára, elbűvölte, hogy mindig kapott valami csokit vagy üdítőt és hogy a papának mindig volt valami kártyatrükk vagy vicc a tarsolyában. Aztán kezdett felnőni és az iskolatársaival eljárogatni néhány eldugottabb presszóba, ahol kiszolgálták őket. Ezeken a helyeken savanyú pia és cigi szag keveredett a levegőben, ragadtak az asztalok és negyvenéves lepukkant, magába zárkózó fazonok alkották a törzsvendégek gárdáját. Kívülről nézve, szánalmasnak tűntek. Akkor kezdett el rájönni, hogy valami nincs rendben az apjával. Akkor kezdett el rájönni arra is, hogy az anyja miért olyan hallgatagan szomorú.
Amikor a padon üldögélve ilyen dolgokon merengett, végül mindig ugyanahhoz a kérdéshez jutott el: Mi a francot kezdjen az életével? Eljött otthonról, mert már nem bírta azt a néma-ordító feszültséget. Oké. Felvették az egyetemre és hamarosan lediplomázik. Oké. És most? Az öt év alatt, míg az órák nagy részét kihagyta, rájött, hogy nem igazán érdekli az informatika. Ért hozzá, különben nem mert volna lógni, nem azzal van a baj. Csak nem akar egész életében egy képernyő előtt görnyedni. Most úgy tűnt, hogy elbaszta a nagy semmire az elmúlt éveket. Volt néhány szép barátnője, szerzett új ismereteket, jól szórakoztak. De eközben megutálta ezt az egész társadalom dolgot. Megutálta az ismeretsége nagy részét is. A lányokat. Talán ezért ivott?
Mielőtt újra teljesen belesüppedt volna a lápba, Bársony kievickélt a partra. Ráeszmélt, hogy Rinó még mindig ott lépked mellette. Hogy is felejtkezhetett el róla? Amikor elhaladtak a park melletti ABC mellett, megtorpant, megrántva kicsit Rinó melegedő kezét.
-          Miért mentünk el olyan messze, ha itt is van egy bolt?
-          Hát nem tudod? Egy kedvetlen kiskutyával nem lehet játszani, ezért meg kellett sétáltatnom, hogy kicsit felviduljon a szabad levegőn.
Még hogy én kiskutya? – gondolta Bársony – De mi jogom lenne megsértődni és beszólni a rinocérosz után…
Egy pajkos vakkantást hallatva újra elindultak. Bársony csodálkozott, hogy nem csóválja mellé a farkát is. De majd ha felértek Rinó lakására, még azt is megkaphatja. Az út hátralévő részében szociálisabb formáját akarta elővenni, de igyekezete hiábavaló volt. Fél perc után Rinó megállt, és benyitott abba a régi típusú bérházba, ami közvetlenül a park mellett omladozott. Miközben felfelé caplattak a lépcsősoron, Bársony csodálkozva jegyezte meg, hogy Rinó itt lakik.
-          Mit gondoltál, miért téged pécéztelek ki? Már nem bírtam nézni azt a bágyadt képed, amit hónapok óta azon a padon tettél közszemlére.
Nem volt valami nagy a lakás. És nem volt valami tiszta sem. Bársony bár csodálkozott ezen – a lányok rendszeretőek, nem? –, különösebben nem zavarta a dolog. Az ő albérletéhez képest egy luxusvilla volt. Lerúgta a cipőjét és követte Rinót a konyhába, ahol az már az egyik üveg kibontásával foglalatoskodott. Nem volt szüksége segítségre, gyakorlottnak tűnt. Kinézve a rojtos függönnyel takart ablakon, a padjára ismert. Rinó megkocogtatta könyökét egy pöttyös bögrével, amiben a szobahőmérsékletű bor ringatózott, majd csöndben iszogatni kezdtek.
Bársony hamar kihörpintette a második bögre vöröset is, mikor Rinó még csak az elsőt szürcsölgette. Kivette a lány kezéből a poharat, letette sajátja mellé a kopott asztalra, majd minden átmenet nélkül megcsókolta. Rinó nem tiltakozott. Miért is tette volna. Ölébe kapta, az átvetette két lábát Bársony derekán és szorosan belecsimpaszkodott. Bársony átvitte a korábban kifigyelt nappaliba, ami belépve antikváriumra hasonlított a mindenfelé heverő könyvkupacoktól. Azért akadt ott egy ágy is.

A csendesen szuszogó Rinó mellett feküdve Bársony még mindig éber volt. Nem akart csak úgy egy szó nélkül elmenni, de felkelteni a meztelenül alvó Rinót talán még rosszabb lett volna. Maradni meg a legnagyobb hiba. Az már olyan lett volna, mintha járnának, nem? Rinó valószínűleg ezt akarta a legkevésbé. Tudta ő, hogy a ruhák csak útban vannak. Az utcai lámpa valami túlvilági narancs fénybe vonta Rinó formás testét, hegy-völgynek beillő lágy domborulatait. Kicsit még legeltette rajta a szemét, aztán ráborította a takarót. Aludni mégiscsak úgy a legjobb. Felkelt az ágyról és a sötétben elkezdte összevadászni elszórt ruhadarabjait. Miután felöltözött, az ajtó felé vette az irányt, de beleütközött egy ingatag kupacba, ami csattogó robajjal hullott szét a padlón.
Rinó mocorgott, résnyire nyitotta a szemét, felnézett rá.
-          Majd egyszer… - és belecsavarodva a takaróba átfordult a másik oldalára.
Bársony nem felelt, csak halkan behúzta maga mögött az ajtót.

Egy hónappal később Bársony megint a parkban találta magát. Most nem ivott annyit, még sétált, mikor magához tért. Rágyújtott egy cigire és a kelő Napra csiripelő madarak éles visongása miatt szitkozódva tovaaraszolt törzshelye felé. Csak hadd üljön le még egy kicsit, mielőtt hazaindul.
Francba, valaki ül a padon.
Közelebb érve ismerősnek tűnt az alak.
-          Ez az én padom. Magánlaksértést követsz el.
-          Nem látom rajta a neved.
-          Körbehugyoztam.
-          Akárcsak én.
-          Akkor mostantól felezzük a lakbért.
-          Csak a rezsibe szállok be.
-          Az ki van zárva. Rinocéroszokkal nem alkudozom – huppant le Rinó mellé. 


Cziszer Marietta

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése