Gyanús csend honolt az asztalok között, pedig az órám este háromnegyed kilencet mutatott – egy teás csésze mögül figyeltem a gyér, családias forgalmat, néha a Psycho Mutants zenekar tagjai is feltűntek a beszélgetők között. Igaz, hogy egy koncert sosem kezdődik pontosan, de nagyobb mozgásra számítottam.
Szétnéztem a trécselők között: talán a helynek, talán az együttesnek köszönhetően csak olyan fiatalok jöttek, akik szeretik és értik is a zenét. Az igényesség jó minden téren, nyílván ezért ezer forint a belépő fejenként. A minőség szeretete volt az egyetlen, amit bizton meg lehetett állapítani a gyülekező rajongókból, akik kora 20 és 40 között mozogott, és sem a ruházatuk, sem a partnereik nem adtak több támpontot.
 |
| Fotó: ilovepecs.hu |
Az emberek kilenc óra tájában gyűltek össze leginkább a bárpultok körül, az együttes tagjai azonban adtak nekik még időt, hogy kellően könnyed legyen a légkör. Csekély késéssel, háromnegyed tízkor végre megpendült a gitárhúr, s kézbe került a mikrofon, a közönség nagy része pedig azonnal elfoglalta helyét a tenyérnyi színpad előtt. A hangszerek épp csak elfértek az emelvényen, szerencsére senkinek nem kellett botladoznia a kábelrengetegben.
Úgy tűnt, a ritmusra ugráló rajongók egy stabil csoportot alkotnak, ahogy az megszokott a kommersz popularitástól mentes magyar zenészek esetében.
Márpedig a Psycho Mutants mellőzött mindent, ami az agyonjátszott együttesek repertoárjára jellemző. A dalok és a mögöttes zenei világkép teljesen egyedi, különös érzést keltve a hallgatóságban. Nem túlzás, ha azt mondom, a hangulat az első tíz percben a tetőfokára hágott. Karnics Zoltán ördögien mély hangja és a road movie-ra emlékeztető hangzásvilág egészen különös egyveleget alkottak. Az első kép, ami ennek hatására beugrott, egy feltekert rádió a nyitott tetejű autóban, a dalokat pedig egy baráti társaság hallgatja az éjszakában, valahol a Balaton déli partvonalán. „Road trip in the dark”, leginkább így jellemezném. Brüsszel Tamás trombitajátéka színesítette tovább a ”sötétséget”, rátéve egy újabb lapáttal a különleges atmoszférára.
Csupán két apró negatívumot hoznék fel. Az olvasó nyugodtan megkövezhet, ha akar, én picit egysíkúnak éreztem az előadott műveket. Lehet, hogy ez a stílus szűk korlátaiból adódott. Másrészről a színpadkép nemcsak az énekből, trombitából, és dobokból állt, ám a nagy hangládákból nem igazán szűrődött ki más. A gitár, és a később előkerülő basszus szaxofon valahogy elveszett az éterben, maximum halvány aláfestésképp jelent meg. Egyszóval kicsit furán oldották meg a hangosítást, de tudom jól, nem lehet mindig mindent akarni. A koncert kitűnő volt, a rajongók pedig nem mentek haza ”üres kézzel”, az arcokat látva mindenki olyan élménnyel gazdagodott, amiért megérte szabaddá tenniük a márciusi szombat estét.
Czimermann Zsuzsa
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése