Semmi nem tart örökké, egyszer mindent lecserélünk, új dolgok jönnek, a régiek elértéktelenednek. Halmozottan igaz ez az elektronikai cikkekre, amelyeknél szinte ott tartunk, hogy ha végre sikerül beszereznünk egy új eszközt, már elavulttá válik. A kérdés ezennel az, hogy filmnézéshez milyen adathordozókat használunk, és hogyan jutottunk el ezekig.
 |
| Fotó: Mácsadi Anni |
A kezdetek kezdetén, valahol az őskorszakban megteremtette a JVC nevű istenség az otthoni filmnézés első földi lehetőségét, a VHS videokazettát. Egy kisebb ipari „háború” után kedvező ára miatt a nyolcvanas években ez lett a szabvány, és hőskorában akár 720 perces kazettákat is vásárolhattunk. Viszonylag sokáig élt, koporsójába az első szöget az ezredforduló tájékán elterjedő CD verte be, de a tényleges halálát a DVD térhódítása jelentette.
Először a digitális videólemeznél is voltak szabványosítási harcok, a fő kérdés, hogy milyen irányba írjuk fel az adatokat a korongra (DVD+R vagy DVD-R). Ám ez több szempontból is könnyű csata volt: elterjedtek az olyan lejátszók, amelyek mindkét formátumot támogatták, közben pedig szépen lassan a „mínuszos” nyert. Természetesen, mint minden hasonló dolognál, itt is nagyon sokba került minden az elején: százezreket kellett költeni, hogy egy jobb fajta asztali lejátszót vehessünk, ami természetesen írni nem tudott, így még kemény ezreseket kellett kipengetni, ha filmeket is szerettünk volna látni. Ma töredék annyiért megkapunk egy olvasót, mint régen egy lemezt…
A világ azonban fejlődött, ahogy divatba jöttek a HD filmek és HD TV-k, kellett egy olyan eszköz, amire ráfér egy teljes nagyfelbontású film is, amely akár tízszer akkora, mint a sima. Pár évvel ezelőtt ennek megoldásaként jelent meg a DVD utódjának szánt HD DVD, valamint a konkurenciája, a Blu-ray Disc. Az előbbit a Toshiba fejlesztette ki, 15 GB adat fér rá; utóbbi a Sony gondozásában készült el, és 25 GB-nyi hely van rajta (mindkét szám egyoldalas, egyrétegű lemezre értendő). Ránézésre mindkettő olyan, mint egy mezei CD vagy DVD. 2006 környékén el is indult a háború, senki nem tudta, ki fog nyerni, és miért. A HD DVD előnye, hogy olyan elven működik, mint a sima DVD, ezért a gyártásához nem kellettek új eszközök, de a BD 25 gigabájtos kapacitásával nem vehette fel a versenyt, ráadásul több rétegnél ez a különbség csak nő (kétrétegű lemeznél már 30-50 az arány). A harc két éve alatt próbáltak a kiadók megoldást találni, egyik legötletesebb próbálkozás az volt, amikor olyan lemezt vehettünk, amely egyik oldalán HD DVD, a másik oldalán BD adatok voltak, így nem számított, milyen lejátszóval rendelkeztünk. 2008-ban végre győztest hirdethettünk: a nyertes a Blu-ray Disc lett, nem titkoltan azért, mert a játék-, valamint a pornóipar emellett tette le a voksát. Megszületett tehát a jövő adathordozója, valamint a HD filmek elsőszámú formátuma. Vagy mégsem?
Még mielőtt elrohannánk a sarki boltba Blu-ray olvasóért és lemezekért, vessünk egy pillantást a mai filmnézési szokásainkra. Mit is csinálunk, ha meg akarunk nézni, mondjuk egy vígjátékot? Odaülünk a géphez, letöltjük (akár legálisan, akár nem), kiírjuk lemezre, átülünk a tévé elé, berakjuk a lejátszóba, megnézzük, majd elfelejtjük. Erre rájöttek a gyártók is, és ebből látható, hogy a HD tartalmak korában a fenti versenyek nyertese egyértelműen nem a Blu-ray lesz, de még csak nem is egy lemez. A győztes ennél sokkal egyszerűbb: egy sima külső merevlemez, hozzácsapva egy médialejátszóhoz. Csak rátöltöm a filmeket, megnézem, és ha nem kell, kitörlöm, és nem porfogónak használom a lemezt. A „fizikai” adathordozók eltűnnek. Ráadásul itt nem kell elmennem boltba, ha elfogyott az üres korong, vagy ha akarok venni egy új filmet; ahogy az adattárolás korlátaiban sincs megkötve a kezünk: nincs olyan minőségű mozi, amely ne férne rá egy egy terrabájtos vinyóra.
A jövő tehát surranópályán ugyan, de a külső merevlemezeké és a médialejátszóké. 2011-ben egyszerűen hülye, aki Blu-ray-t vesz, és ha már elektronika, akkor „hülye azért nem vagyok…”
Fromvald Károly
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése