Érzések… Megmagyarázhatatlanok, mégis vannak

Az életben egyszer csak eljön egy pillanat, amit nem tudunk megmagyarázni, nem lehet leírni szavakkal. Különböző érzések kavarognak bennünk, és nem tudjuk, hová tegyük őket. Csak sodródunk az árral, és nem tudjuk, pontosan merre tartunk.

Néha a Mennyországban repkedünk az angyalkákkal, legszívesebben kiállnánk az udvarra, és kiabálnánk, kiabálnánk, ahogy csak a torkunkon kifér. Ilyenkor arra vágyunk, hogy az egész világ megtudja, mit érzünk, azt akarjuk, hogy mindenkinek a tudomására jusson, mennyire boldogok vagyunk. Aztán a következő percben a pokol legszörnyűbb bugyrait járjuk be, ismételten üvöltenénk, de már nem a boldogságtól, sokkal inkább a hatalmas fájdalomtól, ami legbelül marja a szívünket. Néha már-már azt érezhetjük, hogy kirohad a lelkünk, hogy nincs is értelme az egész létnek. Majd elönt bennünket a kedvtelenség, a nemtörődömség, a semmittevés. Megfordul a fejünkben, hogy mennyire szörnyű, mennyire rossz, de ennek ellenére tele vagyunk reményekkel, hiszünk abban, hogy csodák még igenis léteznek, ismét reménykedni kezdünk, mivel nagyon jól tudjuk: a remény hal meg utoljára. Addig a percig, amíg egy cseppnyi lángja is pislákol bennünk, soha nem fogjuk feladni igazából. Bizonyos időre el lehet tántorítani bennünket az útról, de előbb-utóbb megtaláljuk a helyes ösvényt, vagyis inkább a helyesnek vélt ösvényt. Buktatók mindig lesznek, az csak rajtunk áll, hogy sikerül-e túltennünk magunkat rajtuk és ismét feltöltődni. Erősnek lenni nagyon nehéz, sokszor azt érezhetjük, szinte lehetetlen. Mindig újabb pofonokat kapunk az élettől, és valamikor azt sem értjük, miért kaptuk, csak azt tudjuk, hogy elég volt már, nem akarunk többet szenvedni. 

Fotó: Mácsadi Anni

A kitűzött céljainkért rengeteget kell harcolni, nem hull az ölünkbe egykönnyen semmi sem. Dédelgethetjük az álmaink, kergethetjük őket, mint valami délibábot, vagy felállhatunk és tehetünk azért, hogy teljesüljenek. Olyan ez az egész, mint valamilyen kaparós sorsjegy, az arany bevonat alatt általában az áll: „Ön vesztett.” Ezért nem kell ilyen vackokat venni, és az életünket sem szabad a véletlenekre bízni. Nem szabad megragadni a múltban, mert akkor elsétál mellettünk a jelen, és ezek a pillanatok is véget érnek egyszer, aztán pedig bánkódhatunk ismét. A mostban kell élni, új álmokat szőni, reményekkel telve továbblépni. Ha elestünk, újra fel kell állni, leporolni magunkat, és nagy mosollyal ismét útra kelni. 

A lét sosem könnyű, szenvedni és küzdeni kell mindenkinek. Az élet olyan, akár egy hullámvasút: egyszer fent vagyunk, máskor pedig lent, és amikor itt járunk, jusson eszünkbe, hogy mi legalább felszállhattunk egy körre.

Füstös Anna