„Ha az embernek szerencséje van, meghalhat az LSD hatása alatt."
Feldmár András
A rendőr százados valamit szöszmögött a jegyzettömbjével. Fáradt nyúzott arca volt, nem is csoda, hiszen hajnali ötöt mutatott a régi rozsdás óra. Szeme alatt a redők… mintha a vérzivataros történelem szaggatta volna.
- Szóval… Kedves István! Tudja, hogy miért van itt?
- Nem igazán- felelte a pizsamába bugyolált fiatalember, akin a három napos borosta egyre jobban egy űzött sündisznóra kezdett hasonlítani. – Nem itt kéne lennem!
- Önt, ma zaklatott állapotba hozták ebbe a kórházba…
- Mik ezek a kötések a csuklómon?- szakította félbe a rendőrt.
Remegő kezeit bámulta, forgatta, vizsgálta, hogy miért van vastag gézzel gondosan bekötve. Nyúzott arca, tekintetének kapkodó játéka mindent elárult: „Nem értem!”.
- Nem értem!... – kiáltotta hangosan is.
- Én sem értek sok mindent, - felelte a százados és egy kicsit közelebb hajolt Istvánhoz- ezért kell, hogy elmesélje, hogy mi történt tegnap.
István lassan letette kezeit, kibámult az ablakon, leste a hajnalt, ahogy mattot ad a sötétségnek. Néhányat csámcsogott kiszáradt szájával… egy nagyot nyelt. Behunyta szemeit, így talán jobban megy az emlékezés.
- Most ősz van, de tegnap kitavaszodott. Minden a kék ég évszakának szellőjévé vedlette át rút rongyait és pimaszul segédkezett, hogy minél gyorsabban elutazzak. Űrhajó… – gondoltam - űrhajó vagyok, egy túlélő szerkezet, ami értelmes organizmusokkal teli galaktikákat taszít a háta mögé, ha új életre vágyik. Mindent, még magamat is túlélem, képes vagyok rá. Ilyen és ehhez hasonló csodák fojtogattak, amikor a nyelvemre raktam egy darabkáját a szabadságnak.
- Drogot fogyasztott? – kérdezte egy kicsit felháborodva és kimérten a százados.
- Ha magának ez jobban tetszik…
- Nem nekem, a jegyzőkönyvnek.
István szájának sarkában egy aprócska, gúnyos mosoly fészkelt.
- Drog… - egy aprót horkantott. -… drog.
- Meséljen csak tovább! Mit történt még?
Matt… felkelt a Nap, de inkább ugrott, mert olyan erősen sütött be a szobába, hogy szinte glóriát festett István feje köré.
Perverz angyalnak éreztem magam, egy áldott halhatatlannak, szentnek, aki sose hal meg, hiszen meg sem született, vagy nem hiszi el, hogy megszületett… hogy a durva anyag között létezik. Mintha egy menhelyen toporzékoltam volna, biztonságban egy aberrált világ életellenes szabályaitól védett helyen. A meg nem értettek tépett, szakadt légiói között én voltam a legelfelejtettebb… és élveztem. Boldog árvának éreztem magam - anyával és apával felfegyverkezve - szociálisan teljes értékű antiszociálisnak.
- Nézze, - fakadt ki dühösen a rendőr- ezt majd az orvosával… engem az érdekel, hogy mit csinált tegnap… mit csinált… persze, ha egyáltalán képes visszaemlékezni.
- Nézd, haver,- felelt mérgesen a fekvőbeteg- éppen azt teszem… visszaemlékezem… neked teszek szívességet.
Ettől a százados mintha egy kicsit elszégyellte volna magát. Egy rövid szünet következett.
- Összeszedte a gondolatait, István?
- Egy visszavonuló, hódító hadsereg kapkodása voltam, pedig nem volt konkrét frontvonal, vagy cél… legalábbis nem olyan, amit te is megértenél. De ha jól sejtem, erre voltál kíváncsi: felgyújtottuk az összes könyvemet… igen felgyújtottam, mert azt tanították, hogy a civilizációnk támpillérje a megkövült tapasztalat, ami tudássá szilárdul meg. De nem dőlt össze a Capitoliumnak álcázott kunyhó magam körül, csak magamban. Szabadnak éreztem magam. Elégettem a fizikalexikonokat, a matematikai lexikonokat, a kémialexikonokat, és nem volt gravitáció… nem volt anyag, nem volt atom, de minden létezett, aminek léteznie kellett, hogy a létezést felfogjam.
A százados láthatóan elvesztette a fonalat, de szorgalmasan jegyzetelt.
- Elégettem a történelemkönyveket, és tiszta lett a lelkiismeretem… egy csapásra az első emberi kultúrkör főpapja lettem. Elégettem az orvosi lexikonokat, a vallástörténeti műveket, a filozófiai dolgozatokat, és megelevenedtek a legelső archaikus istenek és szellemek, akik beavattak a sámánok lealkonyult világába. Felvértezve a nem tudás tudásával megértettem az Univerzum egyetemes törvényeit, lehetőségeit. Az örök kérdőjel gyermekeként sodródtam egy pályára állt bolygó hátán, központi részként illeszkedve egy szerves egészbe. A formák hangként siklottak az éterben, a hangot formának láttam és megtörtént a fizikai dimenziók metamorfózisa: felrobbantak a fények, elértem az abszolút semmit, ami van is, meg nincs is.
A százados feladta: nem jegyzetelt többet, csak hüledezve hallgatta a fiút.
- Nem voltak többé testek, formák és idő… beléptem a metafizika birodalmába, ahol minden egyetlen tökéletesen megkomponált zene. Lebegtem, álltam, feküdtem, keringtem és siklottam a létező legnagyobb csillag előtt, a Teremtő gömbatom előtt. Hegedűk szóltak és megjelent a körvonala, dobok ritmust adtak és a körvonala testté lett… sípok altató hangja szólt és megelevenedett, majd megszólalt csoda hangon az Univerzum ősnyelve és megértettem a Fény forrását… megértettem!
Az ágy mellett posztoló hivatalos szerv egyre jobban fehéredett. Szinte üvöltött róla, hogy legszívesebben már most ráadná a kényszerzubbonyt beszélgetőpartnerére.
- De alkonyodni kezdett a Naprendszerben: éreztem a zene szétesését, a diszharmónia lett úrrá a hangok között: zajjá változott. Lassan kezdtem érezni az idő egyre erősödő, röghöz kötött szabályait, a vérrel telített zsigerek szorításait: szerény hajlékom omladozó szövetfalainak ölelésében a kimért fizikát…
A százados ingerülten összecsapta noteszét.
- Kibaszott idióta! ... Csak lopod az időmet a hülyeségeddel… Nőjél már fel, te drogos!
Sarkon fordult és kemény, katonás léptekkel kivonult.
- Kösd meg jól a márkás nyakkendődet!- szólt halkan a rendőr után István. – Szorítson, hogy tudd, melyik kaszt ölel!
Fekete királynő lép: H4-ről, F2-re… sakk matt!
- Kínai, ha ennyire érdekel! – felelte a rendőr lekezelően.
A paraszt nem tudja ütni a királynőt.
- Jó ugrálni mások kicsinyes dolgaiért? … Pária vagy! – vágta a rendőr után István.
A százados megállta, rábámult István bekötözött kezére, majd lesütötte szemeit a dohos, penészes padlóra. Csodálta vagy lemérte a penészt, nem tudni, de megigazította a kínai megkötnivalót, nagyot nyelt és kifordult az ajtón.
A társalgóban a kollégája várta, aki éppen egy talpnélküli cigarettát sodort elég ügyetlenül. Nem is köszöntek egymásnak, csak álltak egymás mellett némán, talán azt várták, hogy ki töri meg a csendet, amit egy-egy fájdalmas sikoly keretezett. Végül a suta dohányosból suvadt ki az első mondat.
- Hadd találjam ki! Drogos, öngyilkossági kísérlet, a sztori pedig valami spirituális maszlag arról, hogy elutazott, a picsa tudja hova… az univerzumba, mert tele lett a hócipője a világgal?
- Azt ne mondd, hogy neked is ez volt a mesedélután? – sóhajtott föl a százados.
A másik nagyot szippantott a cigiből.
- Látom, le vagy maradva cimbora… nem csak nekem, eddig négyezer regisztrált varázsló fekszik a kórházakban, az egész országban!
- Szórakozol, mi?!
- Két éve nem gyújtottam rá… szerinted akkor most miért slukkolok ilyen szorgalmasan?
Pár másodperces szünet… egy-két szokványos sikollyal.
- Mindenki be van ijedve – okoskodott tovább a dohányos rendőr. – Nemsokára a Köztársasági Elnök mond beszédet. Beszart a rendszer, barátom… én is beszartam! Senki se tudja, hogy mi történik.
A százados meglazította szorosra kötött nyakkendőjét, kikapta cimborája kezéből a cigit, nagyot szippantott belőle, és látványos sziszegéssel fújta ki a füstöt.
- Sakk matt… a paraszt nem tudja ütni a királynőt! – mondta, és elvigyorodott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése