Felmerült bennem a kérdés; csupán üldözési mániáról, egyszerű butaságról, esetleg szándékos rosszindulatról lehet-e beszélni Orbán Viktor február 14-i évértékelő beszédével kapcsolatban. Nem is értem, hogyan csúszhattak el az elemzők az első 5 percben elhangzott kijelentések felett! Pedig bőven lenne mit kivesézni!
A miniszterelnök természetesen kormánya diadalmasan megnyert csatáit és érdemeit akarta a középpontba helyezni. Orbán ehhez a médiatörvényt hozta fel példának. Nem éppen a legjobb választás, már magát a témát tekintve sem. Az elhangzottak tükrében esküszöm, nem értem, hogy mi lehetett a célja. Hadd idézzek néhány mondatot!
„A médiatörvény ürügyén támadást indítottak Magyarország ellen. A magyarok demokratikus elkötelezettségét megkérdőjelezték, a Magyarországnak és a magyaroknak kijáró tiszteletet megsértették, a magyarok önbecsülését figyelmen kívül hagyták. A kormány ezt a támadást visszaverte. A támadók érveit nevetségessé tettük, a magyaroknak járó tiszteletet meg- és kiköveteltük, önbecsülésünk sérthetetlenségét nyilvánvalóvá tettük. (…) A mostani kormánnyal nem fogják feltörölni a padlót, ahogy ezt ügyefogyott és szerencsétlen elődeinkkel tették. Egyetlen országtól sem fogadunk el kioktatást, egyetlen országot vagy ország-közösséget sem fogadunk el fölénk rendelt ellenőrnek vagy felügyelőnek.”
Mégis hol volt Orbán Viktor az elmúlt néhány hónapban? Nem olvasott újságot, nem hallgatott rádiót? Egészen könnyen belefuthatott volna néhány teljesen üres, fekete címlapba, amellyel a magyarok az újonnan megalkotott médiatörvény ellen tiltakoztak. Ellenkező példára nem nagyon emlékszem. Én nem találkoztam – kivéve természetesen a kormánypárti médiumok esetében – olyan cikkel, riporttal vagy interjúval, ahol pozitív színben tüntették volna fel a közelgő cenzúrát.
Én magyarnak tartom magam, ahogy a körülöttem élőket is. Magyar emberek által írt és szerkesztett sajtóval foglalkozom. Én, mint magyar ember, nem érzem azt, hogy az EU belegázolt volna az önbecsülésembe, antidemokratikusnak bélyegzett vagy megsértett volna a médiatörvénnyel kapcsolatos bármely észrevétel, felszólalás során. Sőt! Valamilyen borzasztóan bűnös, minden hazafias megnyilvánulást mellőző gondolatom támadt, mikor a médiatörvény tartalmáról hallottam, és az ellen teljesen alaptalanul felháborodtam. Valószínűleg több millió magyar önbecsülésébe gázoltam bele, már ha Orbán Viktor gondolatmenetén haladunk tovább. Én, gyarló ember, cserben hagytam − éltem, halálom – Viktorom – királyom −, amikor nem álltam ki teljes vállszélességgel miniszterelnökünk mellett a törvénnyel kapcsolatban. Hazaáruló módjára úgy éreztem, és érzem most is, hogy kormányunk – kísérteties hasonlóságot mutatva elődjéhez – semmibe vette a „nép” akaratát, nem akart tudomást venni a hazai tiltakozásokról, egyedül az EU volt az, aki síkra szállt a magyarok mellett, és szót emelt a szólásszabadság és a demokratikus jogok megnyirbálása ellen.
Ezzel szemben Orbán sértésként értelmez minden, kinyilatkozásával szembeni ellenszegülést − amivel már alapból probléma van −, de a nagyobb gondot az jelenti, hogy mindezt nem a kormány kritikájának tekinti, hanem a fájdalom csökkentése, esetleg a felháborodás és ellenállás tüzének felszítása érdekében az egész magyar népre ráhúzza. A választások során megszerzett 2/3-os többség révén a Fidesznek fejébe szállt a dicsőség. Már az is túlzás volt, hogy akkoriban úgy állították be magukat, akik az egész magyar népet képviselik, de az eredmények tükrében, ezt nem nagyon vette zokon senki. A kormány tulajdonképpen azonosította önmagát a néppel, a népakarattal. Amit a Fidesz kitalált, megálmodott, az természetesen a nép akarata, nem lehet megkérdőjelezni. De úgy látszik, Orbánék tévedésben élnek. Lassan egy éve már annak a diadalmenetnek. Konkrétumokról szó sem volt, a legtöbb szavazó nem politikai érdekeket tartott szem előtt, mikor ikszelt; leginkább az volt a döntő, hogy kit utálok kevésbé, melyik jelölt helyesebb, vagy mire neveltek a szüleim. A választások óta hozott döntésekbe a magyaroknak már nem volt beleszólásuk, ezekről mind a kormány rendelkezett. A médiatörvény hazai visszhangját elnézve pedig nem mindenben értünk egyet országunk irányítóival.
Kérem szépen, én kikérem magamnak, hogy a saját hibáikért történt felelősségre vonást rám hárítsák! Azt pedig végképp, hogy a kizárólag ellenük irányuló kritikát (Martin Schultz kimondta; „a törvény kritikája, és nem a magyar nép kritikája"), egy olyan üggyel kapcsolatban, ahol én is a tiltakozók oldalán kígyózó sorban állok, rám hárítsák, és végül kijelentsék, hogy megvédtek engem és az érdekeimet egy gonosz, magát felsőbbrendűnek képzelő hatalomtól. Nem. Az én érdekeimet az a nem is annyira gonosz, némely értelemben valóban felettünk álló hatalom képviselte saját kormányommal szemben. Ez teljesen világos volt akkor, és most is az. Akkor tulajdonképpen kinek is szólt az a beszéd? Orbán kivel akarja megetetni ezt a maszlagot? Esküszöm, hogy nem látok világosan. Csupán saját üldözési mániája tört ki rajta, és hogy ne legyen egyedül, minket, véreit is bevont a játszmába, vagy valamilyen oknál fogva nem jól értelmezte a kritikát, és valóban a magyar nép sértegetésének vette az elhangzottakat, esetleg szimplán hülyének néz mindenkit és gusztustalanul taktikázik? Mindenki döntse el maga! Én azonban a szívemre vettem az elhangzottakat.
Liebhauser Edina
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése