A nemzet ünnepe?

A radikális ifjúság 1848. március 15-én megelégelte a Habsburgok uralmát, és saját kezébe vette sorsát. A következő másfél évben és az azt követő megtorlás alatt több tízezren haltak meg a magyar szabadságért, az ország jövőjéért, értünk. Haláluk nem volt hiábavaló, de 2011-ben tudjuk ezt értékelni, vagy itt az ideje, hogy elfelejtsük az egészet?

Sokáig nem volt szabad nyíltan ünnepelni 1848. március 15-ét, az elnyomó hatalmak nem nézték jó szemmel, hogy egy forradalom évfordulója a nemzet egyik legszebb ünnepe. Ma már nyugodtan kitűzheti mindenki a kokárdáját, lengetheti zászlaját és ünnepelheti hőseit szabadon, mégsem lepik el az országot a piros-fehér-zöld színek. Tényleg lejárt lemez 2011-ben Magyarország egyik legszebb napja? Tíz éve még mindenki büszkén tűzte ki kokárdáját, és családi program volt a megemlékezés. Most a legtöbb ember inkább otthon marad, nem megy koszorúzni, nézi helyette a Való Világot.

Kép: vorosmarty-erd.sulinet.hu

Miért van ez? A negyvenévnyi kommunizmus hatása, az idő múlása, a globalizáció, az értékrend teljes megváltozása, a helytelen nevelés, vagy a politika? Talán minden együtt. De leginkább az veszi el az emberek kedvét, hogy a pártok minden ünnepet kisajátítottak. Gyakorlatilag pártrendezvénnyé silányították a nemzet születésének napját. Történelme során rengetegszer bizonyította ez a kis ország: összefogással bármit el lehet érni még. Pont ez hiányzik manapság a legjobban. Nem vagyunk képesek túllépni önzőségünkön, mindenki a saját jövőjét tartja szem előtt. Szerintetek most magyarul olvasnátok, amit írok, vagy egyáltalán élnétek, ha 1848-ban a 12 pont kinyomtatása helyett inkább borozással töltik az idejüket Petőfiék, vagy arra koncentrál a lakosság, hogy megússzak a harcot, és 30 évvel tovább éljenek? Én kétlem. Akkor az ország, a nemzet jövőjét tartották szem előtt. Nem számított semmi más.

Mégsem becsüljük kellőképpen az akkori eseményeket. Nem foglalkozunk szent ünnepeinkkel, köpünk múltunkra, semmibe vesszük az embereket, akik nélkül talán nem is léteznénk. Igaz, régen történt, de a gyökereink nélkül semmik vagyunk, „gyökerek nélkül nem lehet repülni”.

Egy iskolás leginkább a kötelező jellegét látja az ünnepnek. A kötelező ünneplőt, amit utál, ami kényelmetlen, a kötelező kokárdát, ami a tizenéveseknek ciki, és a kötelező iskolai műsort, ami mindig egyforma. Meg persze a szünetet. Az egyetlen jó dolog március 15-ben. Szerintük.

Szerintem máig érvényes üzenete van ennek a napnak, amit soha nem szabad elfelejteni. A nemzet legnagyobb kincse a szabadság és az önállóság, ami csak összefogással érhető el. Napjainkban különösen fontos tudnunk, kik vagyunk. Az elmosódó határok, a mindent átjáró nyugat-mánia, a globalizáció kiírtja belőlünk az emlékeket, csak arra figyelmeztet: együnk még egy sajtburgert.

Ha úgy gondoljuk, március 15-e lejárt lemez, megtagadjuk az embereket, kik értünk haltak. Nem számít, hogy Árpádig vissza tudjuk vezetni a családfánkat, esetleg száz éve betelepült zsidók, vagy svábok leszármazottai vagyunk, ez a nap mindannyiunk ünnepe.

Tudtad?

A kokárda csíkozása eredetileg belülről piros-fehér-zöld, tehát a zöld csík van kívül. Az ország nagy része mégis a pirosat hordja kívül, tévesen. Szendrey Júlia véletlenül rosszul tűzte fel Petőfire, és a hagyomány miatt így maradt.

Piller Krisztián