A 127 óra megmutatja, hogy egy filmen akkor is lehet izgulni, ha már tudjuk a történet végét. Szórakoztató és megdöbbentő mivoltával képes kiszorítani a néző fejéből a véget, és könnyedén rákényszeríti arra, hogy egyszerűen csak figyeljen és átéljen.
Az idei Oscar-on többek között a legjobb film kategóriában is induló Danny Boyle alkotás egy igaz történetet dolgoz fel. Aron Ralston olyan fickó, aki szinte minden hétvégéjét második otthonában, a Utah állambeli kanyonvidéken tölti túrázással, hegymászással… akármivel, csak távol legyen a zsúfolt nagyváros zsivajától. Bármilyen előzetes tájékoztatás nélkül indul neki önmegpróbáló kiruccanásainak, így hollétéről csak azok tudnak, akikkel útközben találkozik: más túrázók és a természet. 2003-ban, azonban saját elméjében kényszerül sorsfordító utazásra. Egy figyelmetlen pillanatában jobb karját maga alá gyűri egy megmozduló szikla, 5 napi fogságra kényszerítve őt egy hasadékba, ahonnan csak hosszas küzdelem, és karjának levágása után képes kiszabadulni. Muszáj elmondani a történetet, mert a film azoknak talán túlságosan sokkoló lenne, akik felkészületlenül ülnek be rá. Ez nem egy könnyed Bear Grylls epizód, itt csak akkor van kiút, ha a főszereplő képes kiszakítani magából egy darabot, hogy bár megcsonkítva, de tovább éljen. Egy olyan példamutató fickót ismerhetünk meg, aki leküzdi a reménytelenséget, a magánytól és kilátástalanságtól rászakadó elmebajt, és aki képes még akkor is humoros maradni, amikor inkább sírnia kellene.
Mégis mitől válik élvezhetővé olyan film, ami egyszereplős, kevés helyszínen játszódik, és még a végkimenetelét is tudjuk? A 127 óra minden eszközt bevetett, hogy egy pillanatra se essünk vissza a hétköznapokba. Elsősorban James Franco tökéletes játékának köszönhető a figyelem - akibe 5 perc után belezúgtam. Nálam ő nyerte a legjobb férfi alakításért járó Oscart. A néző képes vele együtt szórakozni, kétségbeesni, megőrülni, kitartani, küzdeni, és önvizsgálatot tartani. Teljesen magáévá tette a szerepet, amelyben végig követhetjük egy krízist feldolgozó egyén érzelmi fázisait. Hihetően éljük meg azt, ahogyan egyre inkább beleőrül abba a másodpercbe, ami egész hátralévő életét és a múlt darabjainak jelentőségét is megváltoztatta számára.
Bár a feszes és pörgős bevezető percek után a kanyon zugában rekedünk mi is, kirándulásokat teszünk (az étlen-szomjan töltött napok alatt meghasadt személyiséggé vált) Aron kaotikus múlt-jelen-képzelet hármasságának valóságába. Thrillerekbe is beleillő pillanatokat élünk meg, amelyekben még Scooby Doo is képes horrorisztikus kutya benyomását kelteni. A letisztult és egyszerű ábrázolásmód (szinte a mi karunkban vágja el Aron az inakat és a húst) és a kitűnően megkomponált zene (A. R. Rahman) is segít belehelyezni a nézőt a különböző szituációkba. Nem a környezet változik az események haladásával, hanem James Franco arcának rezdülései, érzelmei, tettei viszik előre a történetet.
A technika mind a történetben, mind a képi megoldásokban fontos szerepet kap. Jóformán nélkülözhetetlen kellékeinkké váltak a fényképezőgép és a videokamera, így Aronnál is elmaradhatatlanok, ezek segítségével örökíti meg utazásainak fontos, vicces és gyönyörű emlékeit. A győzelem tudatosításának végső bizonyítékaként is kattint egy képet a kezét követelő szikláról. Remekül beépülnek a kézi kamerás felvételek a történetbe, legtöbbször ezek visszanézése segíti túllendíteni a főszereplőt a rátörő holtpontokon.Láthattunk már sok véres, nézőt is kínzó filmet, ez a mű mégis attól olyan borzasztóan sokkoló, mert igaz történet. Nem csak egy dologra fókuszál, egyszerre éljük át a fizikai szenvedést, kutatunk olyan dolgok után az életünkben, amelyek fontosak vagy amelyeket átírnánk. Emellett rácsodálkozhatunk a természet olyan egyszerűen csodaszép pillanataira, mint amikor a napfény túlvilági szellemként végigkúszik a sziklákon…
Cziszer Marietta
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése