Lee Stringer: Fedél nélkül New Yorkban

Amikor a művészösztön legyőzi a kokót. Ez lehetne az alcím. A Fedél nélkül New Yorkban ugyanis egy született íróról szól. Egy (képzeletbeli) társadalmi ranglétrán lecsúszott ember húszévnyi hajléktalanként töltött életét, drogozását és önmagára találását jeleníti meg. Aki pedig a sztorit papírra vetette, nem más, mint maga a hajléktalan- Lee Stringer.

Ez valami új- gondoltam, mikor a könyvet forgattam a kezemben, és olvastam a hozzá tartozó ajánlófélét és előszót. Nem álltam messze az igazságtól. A könyv eddig ismeretlen szemszögből közelít meg olyan társadalmi és morális problémamorzsákat, amelyek mindennapjaink kenyerét alkotják. A fejezetek saját nyelven szólalnak meg, a zsurnaliszta és az írói személyiség különös keveréke olvasható ki a sorok közül.

Lee Stringer hétköznapi emberként tengette napjait, aztán a mókuskerékből beugrott a hipertérbe. Minden alkalommal, mikor ezt játszotta, egy (pár) fehér porcsík felszippantásától várta a csodát, amit csőstül meg is kapott- őt szippantotta be az ördögi kör. Kilakoltatták. Utcára került. Egyszeriben úgy érezte, megszabadult a társadalmi kötelékek fojtásától, és szabadon élhet. Megszabadították „attól a béklyótól, amit a magántulajdon jelent az emberek számára.” Megtalálta a melegedőket, az ideiglenes ételosztókat, a napi betevőjére mindig összevakart valamennyi pénzt, s persze jutott egy-két „kavicsra” is, amit aztán egy ceruzacsonkkal a pipájába tömködött. Ez a ceruza lett írói pályájának kezdete. Két üresjárat közt, mikor nem tudott löketet szerezni, írogatott. Papírra vetette, amit látott az életéből, másokéból, a társadalomból. Jól csinálta, amit csinált, és ezt ő is tudta. Megszülettek első írásai, amik a visszaváltható üvegek és a lyukas cipők világából egy hajléktalanokról szóló lap, a Street News szerkesztőségének díványáig repítették; és még onnan is tovább.

Fotó: Mácsadi Anni

A fedél nélküli létnek nem a sanyarú, szánnivaló oldalát mutatja be könyvében. Egy sornyi önsajnálattal nem találkozunk, Stringer egyszerűen csak leír. Fanyar humorral fűszerezi az alapvetően keserű történetét édessé. Amikor olvastam, láttam magam előtt az író „mindig van valahogy” arckifejezését. A szövegből olyan hihetetlen közönyösség és optimizmus sugárzott, hogy azon kaptam magam, falom az oldalakat és iszom szavait. Ott éreztem magam az utcákon, betéve ismertem már minden neppert New Yorkban, láttam, hogyan vernek át „minket, hajléktalanokat” az önkéntesek és a szervezetek is. Teljesen felspannoltam magam Mr. Ischi, az Utcák Pásztorának krimibe illő esetén, könnyesre röhögtem magam a Geraldo Show stúdióközönségén, és ugyanúgy elkeseredtem az öreg, szemüveges néni ostobasága miatt, ahogy Stringer tette. „Mentem, ahová az éjszaka sodort.” Tulajdonképpen nem is tartottam igazi hajléktalannak, hiszen volt keresete és munkája (Street News), volt hol aludnia (Street News), volt mit ennie, hovatovább 20 dolcsik is akadtak a zsebében szenvedélybetegségének csillapítására. A regénybe illő hajléktalan meg hogy néz ki? Naphosszat koldul az utcán, kartondoboz az otthona, csontsovány, koszos, büdös, beteg és reményvesztett. Legalábbis mi ezt látjuk. Az ő szemszögükből addig nem láthatjuk a világot, amíg nem állunk szóba velük, vagy nem csúszunk közéjük, esetleg nem vesszük kezünkbe Stringer könyvét (bár ő csak saját magáról nyilatkozik). Amúgy is, ahogy az író rámutat: az igazi koldus nem az, aki az utcán él.

A szöveg és szerzője stílusát nem mondanám sem száraznak, sem romantikával átitatottnak. Stringer két lábbal áll a földön, nem hagyja, hogy az irodalmi jelzők és szóvirágok túl magasra röpítsék, de a porba se rogy le. Mintha csak a Central Parkban egy padon mesélne annak, aki veszi a fáradtságot és melléül. Művelt ember, kétség nem fér hozzá. Olyan világmeglátása van, mint keveseknek azok közül, akik a komfort székéből figyelik az eseményeket, tisztes távolságra a történtektől.

A könyv szerkezete, akárcsak elbeszélésmódja, meglehetősen szokatlan. Minden valamirevaló kritikus az első sorokban jegyezné meg, majd fejtegetné hosszú oldalakon keresztül, hogy ez az olvasmány egy kétműves kötet. Első tizennyolc fejezete a Fedél nélkül New Yorkban, ez azonban mégsem érdekes, hiszen Lee Stringer és a világhírű bestselleríró, Kurt Vonnegut Beszélgetések az írásról szuperfejezete követi a már említettet. Engem mégis más irányba terelt, amit olvasás közben tapasztaltam. A könyv gerincét az első 208 oldal adja (aminek utószava tulajdonképpen egy felvezetés a két darab - első és második - beszélgetéshez), ezért a fő témának járó előjogokat bőven megérdemli. A „beszélgetések” beszúrása különben is olyan érzetet keltett, mintha Vonneguttal akarnák eladhatóbbá tenni az egész könyvet. Persze a két felvonásos párbeszéd tökéletes levezetőnek minősül, ennél is elmerülhetünk az írói világ szociálpszichológiai fejtegetéseiben. Baj tehát semmiképp nincs vele, két laza, baráti beszélgetés (egy Ross nevű moderátor közreműködésével) arról, mit jelent írónak lenni, miért csak jó olvasóközönségnek lehet írni, illetve egymás írásáról és irományairól is diskurálnak. Az első beszélgetés egy Manhattani könyvesház nyilvános találkozóját eleveníti fel. A második egy vendéglőben zajlott. Olyan, mintha mi a szomszédos asztalnál figyelnénk, mi folyik a kirakat mellett, két kávé fölött. Élvezetes ilyen módon rájönni a nagy igazságokra.

Az egyik legmeghatározóbb mozzanata az írásnak a humor. „Az emberi lélek olyan csodálatos, hogy még a lét legkeserűbb pillanataiban is képes vigaszt találni a humorban (Ha-ha-ha! Hajléktalan vagyok!)”- mondja ki valamelyik oldalon Stringer. A másik dolog a „szer”. A drog mindig is szorosan összefüggött a művészettel. Ha a rászokás-leszokás útja kellett ahhoz, hogy Lee Stringer magára találjon, vagy, hogy a Fedél nélkül New Yorkban megszülessen, hát megérte. Lehet, enélkül csak egy újabb elkallódott tehetség mászkálna üveges tekintettel a Grand Central egyik emberektől hangos szintjén.

Aki szerint mi, mint haldokló társadalmunk halandó egyénei nem tudunk segíteni fedél nélküli társainkon, ugyanúgy csapja föl a könyvet, mint az, aki eddig megvetette őket. Ugyanakkor nyugodtan elszakadhatunk ezektől a frázisoktól, és ha csak egy kalandos, megtörtént esetet (amelyet teletűzdeltek az egyszerű ember filozófiai fejtegetéseivel) szeretnénk befogadni, esetleg magunkba fojtott művészetünk kiéléséhez kutatunk tanács után, szánjunk a hasábokra pár órát drága életünkből.

Mácsadi Anni