A király logopédusa

Vannak olyan filmek, amiket az ember félve néz meg. Vagy azért, mert hatalmas elvárásokat támasztott benne a világ, vagy azért, mert már a megnézés előtt elege van belőle a nagy felhajtás miatt. Nekem A király beszéde mindkét kategóriába beletartozott. Attól tartottam, hogy valami unalmas történelmi maszlagot kapok, de talán mégsem hiába kapott ennyi Oscar-jelölést…

A cselekmény kevés gondolkodnivalót hagy maga után, nem igazán lepődhetünk meg az események folyásán, mindössze a királyi palástba bújtatás ad egy új perspektívát a történetnek. Ez nem is baj, mert ez a film nem a váratlan fordulatokról szól, hanem arról, hogyan válik egy önbizalomhiányban szenvedő férfi olyan erős, határozott vezetővé, aki képes bátorságot önteni egész országába, amikor az a háború küszöbén áll.

Adott a beszédhibával rendelkező yorki herceg, Bertie, a későbbi VI. György, akinek önbecsülése nem tehető kirakatba. A fejesek mégis oda kényszerítenék őt, hiszen idősebb testvére, VIII. Edward a királyi mivolttal összeférhetetlen érzései következtében – kétszer elvált nőt nem valami elfogadott dolog elvenni és királynévá tenni - kénytelen lemondani a trónról öccse javára. Holott ő dadogása miatt alkalmatlannak tartja magát erre a posztra. Szerencsére VI. Györgynek nem kell egyedül megküzdenie önmagával és a rá háruló feladattal, rengeteg támogatást és irányítást kap feleségétől, Elizabeth királynőtől. Ő az, aki elvezeti ahhoz a névtelen „doktorhoz” - Lionel Logue-hoz, aki az átlagtól merőben eltérő módszerekkel kezeli sérült főhősünket.

Kettejük kapcsolata az egyik legfontosabb szál a filmben. Egymás mellé kényszerül az úr és a közember, de mégis az előkelőségnek kell engednie és engedelmeskednie az újfajta szabályoknak, hiszen ezúttal ő szorul támogatásra. A logopédus egyszerre válik a leendő királyt támogató tanárrá, igazmondó baráttá és udvari bohóccá. Sőt, még a lelki szemetesláda titulusát is felvállalja, amit Bertie-nek családi származásából adódó elszigeteltsége miatt egész életében nélkülöznie kellett. Bertie pedig amint leül a hányásszínűre kapart falú szoba díványára, visszaváltozik egyszerű emberré, aki dohányzik, és dühkitöréseivel hallatja hangját, még ha akadozva is. A társadalom által kikiáltott szerepek mögött rejtőző egyéneket ismerünk meg, akik kételkednek magukban és egymásban, miközben próbálnak megfelelni a velük szemben felállított elvárásoknak.

A film amellett, hogy könnyeden drámai szórakozásra invitál, és egy sokrétű család életébe nyújt bepillantást, több általános okosságot is megsúg (minden sikeres férfi mögött áll egy nő, nem a papír teszi az embert). A sok lelki bonyodalom és a szabályok közé kényszerített merev világ bemutatása mellett szórakoztatóbb elemekkel is elragadtat a film. A humorosan fricskázó párbeszédek és a statikusan festői képek süppesztik bele igazán a nézőt a fotelbe. De azok a jelenetek is közelebb hozzák a szereplőket, amelyekben középiskolai torna- és énekórára hajazó gyakorlatokat végez együtt a király, a neje és a doki. Természetesen a néző érzékenyebb oldalát sem hagyja nyugton a mű, az érdemtelenül lekorholt és lenézett szerepbe mindenki könnyen beleképzelheti saját magát.

 Tom Hooper szereposztására sem panaszkodhatunk, jó színészek még jobb alakításait láthatjuk a vásznon, a főszereplő hármas együtt, egymást kiegészítve brillírozik. Colin Firth, bár nem tud teljesen megszabadulni a bugyuta úriember szereptől, amit az angol filmvilág állandóan rá oszt, mégis sikerül ellenszenvessé tennie magát a játékával ott, ahol kell. Helena Bohnam Carter levetkőzve az őrült nőszemély jellemét egy gondoskodó, szerető, támaszt nyújtó feleséggé vált, akiben inkább megvan az előkelőségekre jellemző arrogancia, mint a királyi család tagjaiban. Persze ezt megbocsátjuk neki, mert érezzük az e mögött bujkáló csintalan szeretetet is. Geoffrey Rush pedig oly könnyedén játssza el a pimasz logopédus bőrébe bújt pszichológust, hogy szinte a néző is barátjává fogadná, és kutatna magában valamilyen beszédhiba után, csakhogy bejelentkezhessen hozzá egy kezelésre. A többi szereplő is kitesz magáért, számomra mindenki hitelesen alakította a szerepét. Michael Gambon az erőteljes, majd szellemileg leépülő királyt, Timothy Spall a háborúra felkészült Winston Churchillt, Guy Pearce pedig a szerelemtől elvakult, felelősségtudat teljes hiányában élő lázadó királyfit.

Végső ajánlásként álljon itt egy emlékezetes párbeszéd néhány sora, illetve egy rövid, de annál emlékezetesebb jelenet.

"Louge: Kérem, ne tegye!

VI. György: Parancsol?

Louge: Szerintem a füstöt belélegezni a tüdőbe halálos.

VI. György: Az orvosaim szerint nyugtatja a torkot.

Louge: Ők idióták.

VI. György: Mind lovagok.

Louge: Akkor hivatalosan is azok."

Cziszer Marietta