Magunk alatt vágjuk a fát

A légkörben fontos szerepe van a levegő minden összetevőjének- a 78%-ban jelen lévő nitrogénnek, a 20%-nyi oxigénnek, az argonnak, de még a sunyin megbúvó szén-dioxidnak is. Ezek aránya azonban korántsem mindegy. A szén-dioxid kibocsátása az ezredforduló óta mintegy 3, 5 %-kal nő évente, ami aggasztó, tekintve, hogy mindez a ’90-es években mindössze 0,9 %-ra volt tehető.

Az okok közt szerepel, hogy míg a leginkább szennyező hatású energiaforrás a szén, addig ez az egyik legolcsóbb is, ezért a világ népei előszeretettel használják, mit sem törődve az okozott károkkal. Ha viszont nincs pénz, nem is tudnak a drágább, de jóval takarékosabb megoldások felé orientálódni, ezért kellene egy „magasabb szintű” odafigyelés, ami lehetővé tenné, hogy a lakosságnak ne csak elméletben álljon módjában a tudatos gondolkodás. Legelőször tehát a gazdasági alapokat kell átgondolni.

Az iparnak is nagy felelőssége van a szén-dioxid kibocsátásban. Az ipari nagyvállalatok egy része előszeretettel költözteti cégeit a fejlett országokból a fejlődő országokba. Ennek oka egyszerű. A fejlődő országokban sok esetben jóval olcsóbb a munkaerő, mint az anyaországban, továbbá nem kell a környezetvédők kaffogását hallgatniuk, amiért a hazájuk egeket verdeső CO₂ kibocsátása járul hozzá leginkább a klímaváltozáshoz. Ezért fogják a fennálló problémát, és mások nyakába varrják. A kimutatásokon meg egyszerűen vagy stagnál a CO₂ kibocsátás, vagy még csökken is. Buksi simogatásért azért remélem, nem állnak majd sorba. Profitorientált, szemellenzős tekintetükkel nyilván nem látják, hogy a probléma nem azzal van, hogy a szuperhatalmak pöfékelése magas, hanem hogy egyáltalán a világ szén-dioxid termelése az abszurdum, és ezt kell csökkenteni, nem csak a lokális kibocsátást. Pláne úgy, hogy máshová mégegyszer annyi káros anyagot kibocsátó céget telepítünk. A firmák ilyen szintű mozgása más szempontból sem kifizetődő hosszú távon. Ha például az Egyesült Államok valamelyik vállalata átteszi székhelyét Keletre, valószínűleg a termékét az USA honpolgárai ugyanúgy keresni fogják, tehát vissza kell hozni az országba. Az ide-oda hurcolás tovább növeli a szén-dioxid mennyiségét az atmoszférában. A környezet védelmében tett politikai lépéseket, a szabályok kiírását csak fojtogató kötélként érzékelik a vállalatok, ezért inkább elmenekülnek, mintsem csökkentsék a káros hatásokat, mert az esetleg anyagi veszteséggel is járhat (ezt azért nem hisszük).

A honatyáknak, államok vezetőinek is nagy szerep jut ebben a történetben. Fontos, hogy megfelelő lépéseket tegyenek a környezet megóvásáért, ugyanakkor túl szorosra sem húzhatják azt a bizonyos gyeplőt. Itt is az arany középút játszik - a mértékletesség elérése. Mivel civilizációnk az évezredek, századok során a politika alapjaira helyeződött át, a legjobb módja, hogy globális problémákra megoldást találjunk, a politika embereinek mozgósítása. Ha ők megmondják a tutit, tuti lesz a Földön is. Hazánkban legutóbb egy uniós kezdeményezést, a City-Sec projektet írták alá Miskolcon, idén januárban. Ennek célkitűzése az önkormányzatok fenntarthatósága: ebbe beletartozik a szén-dioxid kibocsátásának hosszútávú csökkentése és az energiahatékonyság javítása is. A projektet üdvözlő észak-magyarországi települések 1,176 eurót költhetnek a fejlesztésekre. Kíváncsian várjuk, sikerülnek-e a célkitűzések.

Fotó: Anni

A szén-dioxid kibocsátás csökkentésének alapegysége az ember. Az individuum. Ha egyénenként megtesszük a javasolt lépéseket (pl. kevesebbet vagy egyáltalán nem járunk autóval, hacsak nem feltétlenül szükséges), vagy újakat tanítunk a körülöttünk élőknek vagy egyszerűen csak nem támogatjuk a fentebb említett cégek politikáját a vásárlásainkkal, máris előbbre vittük a mértékletesség szekerét. Igaz, hogy ezek nem tűnnek globális méretű megoldásnak (mint ahogy a biolámpa sem, ami maximum az ember friss levegő iránti szükségletét elégíti ki, az atmoszféráét nem), de ha egyre többen cselekszenek pozitívan, az hatással lesz a többi emberre. Beindulhat egy olyan láncreakció, ami tényleg gátat szabhat az üvegházhatásnak, amit nem véletlenül neveznek így. Ha az üvegházhatást okozó gázok természetellenes mennyiségben gyülemlenek fel a légkörben, felmelegszik a Föld, akár a levegő az üvegházban, amikor süt a Nap, és a keletkezett energia egy része nem távozik az üvegen át. Ez olyan folyamatokat aktivizál, amelyek felboríthatják a teljes ökoszisztémát. A nagy környezettudatosságban azonban azt sem árt elfelejteni, hogy a kevesebb néha több: az energiatakarékos fogyasztókból sem érdemes felhalmozni. A kérdés tehát: rombolunk-e tovább, vagy korrigálás után alkotunk is valami hasznosat?

Az ökológiai lábnyomunkat már bármikor ki tudjuk számolni, ahogy azt egy korábbi cikkben boncolgattuk. Ugyanúgy megtehetjük ezt egy CO₂ kalkulátorral, amely pár kérdés megválaszolása után kidobja, hány 50 éves tölgy dolgozza fel egy év alatt a kényelmes életünk igényeinek megfelelő CO₂ mennyiséget, és a magyar átlaghoz képest hány kg szén-dioxidot termelünk évente. Ennyiben nem ér véget a móka, ugyanis a teszt végén még tippeket is kapunk, hogyan csökkentsük a fogyasztásunkat. Ezt a hasznos kis tesztet a http://klimaklub.hu/hu/co2-kalkulator honlapon pár perc alatt kitölthetjük.

Még mindig ott tartunk, hogy magyarázni kell: mindent szabad, de csak módjával. A mértéktelenség olyan, mint a szerelem: ideig-óráig jólétben tart minket, aztán alábbhagynak a kémiai folyamatok, és a tobzódás végfuvallata megöl, butít és nyomorba dönt. Minket és környezetünket egyaránt. Mindennapi életünket a kényelem minden formájával körülvesszük, közben pedig megfeledkezünk arról, hogy ezekkel valahol ártunk is. Többek közt a dél- amerikai bennszülött indiánok egy csoportja, a piaroák felfogása lehetne a követendő példa: csak azt vegyük el, ami feltétlenül szükséges, és ha elveszünk valamit, azért ugyanannyit adjunk is.

Mácsadi Anni