Beleszagolt. Megdöntötte a poharat, hogy az üveg fogságába került matériának olajos teste ismét rátapadjon varázslámpása falára… fura hobby, tudja ezt ő is, de neki ez a koraesti orgazmus.
Mások persze sietnek: magukba döntik a párlatot, amikor ő még lázas eufóriában vergődik: íz, zamat, állag, szín. Most, még az elején számít, fontos. Apró színház mindez… addig, míg az ötven fok meg nem szállja az örömtől, bánattól és leginkább a közönytől szántott, alkohollal locsolt kozmoszt: az agyat, hogy aztán a zuhanó tengeralájáró- agykéreg torpedókat cipeljen a keblében, ami periszkópmélységben széjjelzúzza a józanságot.
A szoba végében ült mereven, görcsösen szorította a poharat, de valójában a pohár szorította őt. Kifordul a sarkaiból a világ és most már a sarkára áll, hogy groteszk mutánsként eljárja a passiót, és bekísérje a kalandort egy könnyebb világba, ahol a szív egy vízre tett négyárbocos gályán lüktet a Fekete- tengeren, benne egy Unicumos üvegben.
Mintha a Passzátszél ostorozná az üvegkehelybe öntött fekete szaftot, amibe halott szerelmek, csalódások, veszekedések süllyedtek, mint az a jégkocka, amit a mélyhűtő mélyéről halászott elő. A megdermedt víz lágyan hintázott a gyönyör tótükrében, ide-oda bukfencezett a hullámok csintalan nyelvei között, akár egy viháncoló kamasz. Mintha élvezné az apró, olvadó gleccser a játékos fürdetést.
Széthúzta a függönyt, hogy meglesse a fogyó műholdat, amit a Nobel-díjas tudósok raktak az égboltra. De nem látta sehol, talán azért nem, mert a delíriumtól leszédült minden, az Isten is lepottyant egy felhő széléről, vagy elvitorlázott piknikezni a Plútóra, mert túl könnyű minden tonna, megsemmisült a fizika, elsorvadtak az óriás zsenik öröknek hitt törvényei… szétmállottak, akár a forró grogba morzsolt cukor.
Platina most a rozsda, a penész: virágzó orchidea, forrásvíz a pocsolya, az üres konzerv: glória… a köldökzsinór: akasztófa, amiről levágja a húst a hentes, hogy húsz év múlva bepácolja az alkohol, mert rossz szerető a világ, folyton félrelép a ribanc… telt ház a kocsmákban, mindenki keresi a vigaszt.
A szoba végében ült mereven, görcsösen szorította a poharat, de valójában a pohár szorította őt, mert nem csillapítja a tegnapot a megvetett ágy, ezért ivott egy utolsót, csak még egy kortyot, hogy a bárkára tett, vérpipacs izmokba csavart, lüktető szív ismét kihajózhasson.
Vácity Dávid
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése