Igen, a kedves olvasó jól gondolta, hogy ezekben a Park a közös. Jelen cikk az utolsót kívánja gyengéden kivesézni annak ürügyén, hogy végre hozzánk is eljutott a tavaly szeptemberben megjelent új Linkin Park album: A Thousand Suns.
Nagy rákészüléssel ültem neki meghallgatni a lemezt. Nem akartam csak úgy a nagyszoba éterébe kihangosítani, talán nem örült volna neki a szomszéd néni, aki mindeddig is tűrte éjjeli zajongásainkat. Inkább a fülhallgató és maximum hangerő kombinációját választva dőltem hátra székemben, hogy befogadjam a kétes kritikákat kapott művet. Merthogy akárhol olvastam utána, igazi ajánlót nem találtam. A lemezt legtöbben egy olyan darabnak tekintik, amit jobb lenne nem meghallgatni, vagy ha az már megtörtént, akkor elfelejteni. Értetlenkedve fogadtam ezeket a kritikákat, hiszen miután végighallgattam a számokat, meg voltam elégedve a felhozatallal.
Alapvető hibának azt rótták fel, hogy ez már nem az igazi Linkin Park. Nem kell feltétlenül mindig ugyanolyan stílusú dalokat felvennie egy zenekarnak. Egyáltalán nem árt, ha néha más vizekre eveznek. Ha meg nem jön be a közönségnek, legalább annál többre értékelhetik az olyan örök darabokat, mint a Faint, a One Step Closer, vagy az In The End (aminek a felbukkanásakor nekem kellett édesanyámra rászólni, hogy halkítsa le a rádiót, mert nem bírja a hangfal). Engedve a hőzöngő tömegnek, remélhetőleg a következő albumnál visszatérnek majd a régi gyökerekhez: a rap – Chester üvöltés – nu metal – elektro – rock egyedi keverékéhez. Persze, hogy magas elvárásokkal rakja be mindenki a lejátszóba egy olyan együttes dalait, mint az LP, de attól még, hogy egy egészen más dolgot kaptunk, nem kellene a féknyomos betonig lefikázni. Amíg a 2007-es Minutes to Midnight album esetén a törzsgyökeres rajongók még kiálltak a néhol poposabbá, könnyedebbé vált zenekar mellett, most már túl nagy változásnak érzik ezt a lemezt. Ha más stílusúak a számok, talán más hozzáállással kell hallgatni. Észrevehető, hogy merőben új és gyengébb ez a 2010-es korong, de nekem tetszik. Rákattantam.
Alapvető hibának azt rótták fel, hogy ez már nem az igazi Linkin Park. Nem kell feltétlenül mindig ugyanolyan stílusú dalokat felvennie egy zenekarnak. Egyáltalán nem árt, ha néha más vizekre eveznek. Ha meg nem jön be a közönségnek, legalább annál többre értékelhetik az olyan örök darabokat, mint a Faint, a One Step Closer, vagy az In The End (aminek a felbukkanásakor nekem kellett édesanyámra rászólni, hogy halkítsa le a rádiót, mert nem bírja a hangfal). Engedve a hőzöngő tömegnek, remélhetőleg a következő albumnál visszatérnek majd a régi gyökerekhez: a rap – Chester üvöltés – nu metal – elektro – rock egyedi keverékéhez. Persze, hogy magas elvárásokkal rakja be mindenki a lejátszóba egy olyan együttes dalait, mint az LP, de attól még, hogy egy egészen más dolgot kaptunk, nem kellene a féknyomos betonig lefikázni. Amíg a 2007-es Minutes to Midnight album esetén a törzsgyökeres rajongók még kiálltak a néhol poposabbá, könnyedebbé vált zenekar mellett, most már túl nagy változásnak érzik ezt a lemezt. Ha más stílusúak a számok, talán más hozzáállással kell hallgatni. Észrevehető, hogy merőben új és gyengébb ez a 2010-es korong, de nekem tetszik. Rákattantam.
Akkor nézzük az új album dalait: Az első három track olyan, mintha egyek lennének, csupán a másodperces szünetek tudatosítják a számváltást. Légyzümmögés közepette túlviláginak ható vokállal indul a felvezető szám, ami olyan, mintha valami sírból visszatérő robotlány keseregne benne az őt felverő zajok miatt. Ezután átcsapunk egyszerű walkie talkie-s beszéddel feldobott vagy éppen lehangolt elektro zörejre, amit a lemez egyik legjobbja, a Burning in the skies követ lágy gitárral ritmusosra pengetett Kenji énekléssel és egy gyengéd Chesteres refrénnel. Megjelenik a lemezre jellemző világégés látképe, mégsem robban szét a szám, úgyszólván belenyugodva veszik tudomásul a fiúk a véget. Ciripelés csúsztat tova az újabb átvezető félperces hangzavarba, amelyben egy háborús csetepatéba toppanunk. Következőnek a majdnem teljesen Kenji által uralt When They Come For Me-ben afrikai dobokkal kevert agyzúzda reszelős prüttyögése feledteti a nyugodt hétköznapokat a hallgatóval. A hatodik és hetedik szám (Robot Boy, Jornada Del Muerto) újfent egynek tekinthető, zongorával felvezetett enyhébb vibrálással altatnak el, hogy aztán a slágergyanús, néhol ütemesebb, máshol dallamos énekhangra elhalkuló Waiting for the end-re kapjuk fel a fejünket, meg aztán itt a gitárok is nagyobb szerepet kapnak. A Blackout-ban végre visszakapjuk kicsit az üvöltözős Chestert, bár ebbe belerondít a nyomi nyolcvanas éveket idéző szintetizátor dallam és a könnyelmű zenealap. A Wretches and Kings az eddigiekhez képest keményebbre sikeredett, de sajnos nem a dob-gitár duótól, hanem megint Mr. Hahn ujjai izgatják fel, amit fel kell izgatni. A Wisdom, Justice and Love szösszenetre újfent hangosbemondós szövegelésre okosodhatunk, ami robotika hangba torzítva idomul a háttérben felhangzó turbinazajhoz, majd reggel ébredős hangulatot idéző dallamokká szelídül az Iridescent-ben, amit – sajnos – sikeresen felpoposít a szám begyorsítása. De ettől még élvezhetően ihatjuk rá reggeli kávénkat a teraszon, hogy aztán a felénél beinduló zenére végleg felébredjünk. Újabb átvezető, Daft Punkra hajazó Burning in the skies remix után a szintén kiemelendő The Catalyst következik a sorban, ami olyan, mint egy lecsupaszított és vidéki diszkós tamtammal génkezelt Bleed it out. Végül, a The Messenger egyszerű akusztikus gitárral és zongorával kísért kiabálós éneklése rángat ki minket a lemez hangulatából.Összességében tényleg nagyon sok kivetnivalót hagy maga után A Thousand Suns, leginkább a sivár, egyszólamú alapok, az elekrtonika túlsúlya és az ócska szintis kalimpálások zavaróak. Valahogy hiányzik az erő az egész pakkból. Főleg Kenji és Hahn kap szerepet az albumon, meg persze Chester, de ő is inkább üldögélve énekel, mint hangszálakat repesztően nyálazza össze a mikrofont, de hát nem lehet egyszerű 10 éven keresztül ordibálni, kell a pihenés. Az egész album hangulatában a háborús borzongás, világégés, zajok és zörejek kurta tánca, a világ káosza jelenik meg. A sok észrevételtől függetlenül nekem nagyon bejött ez a lemez (bár könnyen megszeretek minden olyan számot, ami letaglóz a hangulatával), rongyosra hallgatnám, ha még kazettán hordoznánk a zenét, de így marad a bitek nyúzása.
Cziszer Marietta
Cziszer Marietta
Ígértem tegnap, hogy kifejtem, miért nem tetszik az album.
VálaszTörlésElöljáróban annyit, hogy a kezdetektől nagy LP fan vagyok, még ma is az egyik (ha nem a) kedvenc bandámnak számítanak. (Bizonyítékként meg lehet nézni a last.fm profilomat :))
http://www.last.fm/user/Gameby444
Az első problémám ezzel a lemezzel az, hogy a gitár nevű hangszer az úgy tulajdonképp lemaradt róla. (Alig kap hangsúlyos szerepet 1-2 dalban).
Ez biztos azért van, mert hülye metalos vagyok és hát azért hiába volt várható, hogy nem lesz zúzda a cucc, ettől függetlenül az LP-t egy rockzenekarnak tartottam, abban meg azért legyen már gitár, ne csak így mutatóba.
A második nagy hiba:
Valaki bekamuzta Mike barátunknak (ahogy Te becézted, Kenjinek), hogy tud énekelni, ő meg sajnos el is hitte. Valószínűleg nem ismeri Rumli bátya mondását a Kertvárosi gettó-ból, hogy "Okos nigger nem rugdossa a pálmafát, hanem fölmászik rá." Ezzel csak azt akarom mondani, hogy mindenki foglalkozzon azzal, amihez tehetsége van. Namármost, akárhogy is szépítjük Mike-nak az énekléshez nincs, a raphez viszont annál inkább. Mi következik ebből: Ő énekel... Teljesen logikus.
Nem véletlenül nem hallhattad mondjuk 2Pacet énekelni, ahogy nem hallod ma a rapperek többségét sem. Mert nem tudnak, de nincs is ezzel baj, ők rappelnek, a vokált meg a refrént pedig olyanokra bízzák, akik abban jók.
Most nem azt mondom hogy Mikenak totál nincs hangja, mert háttérvokálosnak teljesen jó, vagy hogy 1-1 refrént elnyomjon, esetleg pár sort (lásd tavalyi Cypress Hill albumon a Carry Me Away című szám)
Ahhoz viszont kevés az ő torka, hogy teljes számban (vagy annak nagy részében, akár fele-fele arányban Chazzel) ő énekeljen. Mert ha jobban belegondoltok, az LP zenéjét mindig is igazából Chester éneke vitte a hátán, Mike rapje is sokat adott hozzá, Joe trükkjei is kellettek, de a többiek szerepe annyi volt, hogy ezekhez adtak egy stabil alapot.
A legeslegnagyobb gond ezzel a koronggal viszont az, hogy a dalok nem jók. Hiába hallgatom ezt az albumot egyben (ahogy Mike ajánlotta), hiába külön-külön a számokat, ez mindenhogyan szar. Látszik, hogy próbáltak valami újat csinálni, többféle stílusból meríteni, ezeknek az elemeit vegyíteni, de a végeredmény katasztrofális lett. Teljesen olyan számomra, mintha leültek volna, és ilyen random zenei elemeket dobáltak volna egymásra, aminek ez lett az eredménye.
Ide kéne egy kis rap, Chester erre üvölts egyet - ja inkább mégse, az olyan éretlen dolog, komoly művészemberek nem üvöltöznek - ide nyomjunk egy kis gitárt - ne már, ezzel csak skatulyákba zárod a zenénket - Rob, te meg menj haza aludni, majd berakunk valami elektronikus ütemet a dob helyett, az úgyis olyan maradi meg unalmas, hogy hagyományos hangszerekkel dolgozunk.
Nagyon művészi, nagyon új, meg kísérletező akart ez lenni, kicsit talán már görcsösen is, de ami a lényeg, az összhatás szerintem szörnyű. Persze van 1-2 jó dal, a Burning In The Skies-t pl én is szeretem, akármennyire poppos, a Wretches And Kings-ben egész jó a rap, a Waiting For the Endben a reggae-s részek tetszenek, a Catalystben meg faszán sikerült megvalósítani a különböző zenei elemeknek az egymásba fonását, szépen, egymás után lépnek be a témák, aztán összeolvadnak egy egésszé, a végén a zongorás kiállás Chaz énekével meg kifejezetten hangulatos. De kb ennyi az össz pozitívum, amit erről a lemezről el tudok mondani. A Blackout pl tragikus, az elején a kukafedélveréses dobbal, aztán jön a Tesco-szignál ami szénné sújtott, erre jön maga a dal, amiben egy szarabb Nine Inch Nails nótára emlékeztető alapra vernyog meg pofázik Bennington barát.
Összefoglalva nem az a bajom az A Thousand Sunsszal, hogy nem metal, hanem az, hogy ezek a dalok, 1-2 kivételtől, meg néhány számon belül előforduló jó ötlettől, megoldástól borzasztóak, erőltetetten művészkedőek, ugyanakkor szürkék és unalmasak, stílustól függetlenül.
Az erőltetett a szó, amit kerestem erre az albumra... Mélyen egyetértek az előttem szólóval abban, hogy Mike inkább rappeljen, mert az énektudása az enyémmel egyenlő, ami egy zenekarnak csak a hátrányára van. Ugyanakkor cáfolom, hogy a Carry me Awayben jól nyomta a srác. Dudorászás volt az, nem ének, azt meg mindenki tud egy unalmasabb délutáni mosogatás közben.
VálaszTörlésVáltani lehet, változni kell is, de ne a társadalmi megfelelési kényszer hozza ki ezt az emberből. Látszik, hogy nem igazán akarták ezt. Meg is lett az eredménye. Ezek a srácok úgy voltak jók, ahogy voltak, és h ez tovább nem megy, a csúcson kell abbahagyni... vagy vissza a régi Linkin Parkot!!!